Gyenge vagy, ha érzelmek nélkül túllépsz a csalódásokon!

Pedig a gyász nem csak a megszokott értelemben vett elmúlás utáni érzelemhullámot jelenti. Valaminek a végét - de nem feltétlenül a végleges végét. A gyász ugyanis korántsem csak a halállal köszönt be az életünkbe. Szerintem mi rosszul gyászolunk. Mert nem tudunk gyászolni. Vagy inkább nem merünk.

Gyászfolyamaton megyünk keresztül, ha mi vagyunk a szerelmes fél, akit épp elhagynak. Sokáig, nagyon sokáig próbáltam menekülni az ilyenkor rám zúduló tehetetlen düh és fájdalom elől. Buli buli hátán, és eközben a hétköznapi élet, de sosem egyedül. Családdal, barátokkal, idegenekkel vettem körül magam - mindegy volt, csak legyen kihez szólni.

Ennyi év távlatából már azt gondolom, magammal sem voltam kibékülve, mert rettegtem a magánytól. Az egyedülléttől, aminek most már minden percét képes vagyok szívből élvezni és a javamra fordítani. Már tudom, miért nem mertem, nem akartam gyászolni soha. Nem hagytam, hogy a lelki sebeim szép lassan begyógyuljanak. Nem azért próbáltam hipp-hopp továbblépni, hogy ne szánjanak az emberek a látványos szenvedésem miatt, hanem mert egész egyszerűen féltem. És talán nem is az volt a valódi bajom, hogy a másik elhagyott - sokkal inkább, hogy ilyenkor kénytelen voltam szembenézni magammal.

Sok időbe telt, míg rájöttem, hogy társfüggő vagyok, és fel mertem végre fedezni, hogy egyedül is van élet. Mégpedig igazi, minőségi élet, ahol még csak véletlenül sem kell senkinek kényszerből alárendelni az akaratomat. Egy idő után már nem akartam a könnyeimmel küszködve bulikba, emberek közé indulni, inkább maradtam egyedül, míg a szilánkokra tört szívem apró darabkáit sikerült újra egésszé rendeznem. És sikerült. Nem egyszer, sokszor.

Aztán ott van a gyász, mikor barátot veszítünk el. Néhányat azért, mert nem is volt igazi - és bár ezért utólag hálásak vagyunk, az elszakadás igenis fáj. És igenis van egy folyamata a feldolgozásának. Nem gépek vagyunk, így nyilván ez is mindannyiunknál másképp működik, nincs rá tuti recept. Én például, ahogy telnek az évek, egyre nagyobb sérelmekként élem meg az ilyen jellegű veszteségeket. Talán ezért igényel a feldolgozásuk is hosszabb időt.

Nem kell úgy tennünk az ilyen töréseket követően, mintha mi sem történt volna. Nem kell mindig a vagányt játszani, aki hátra sem nézve megy tovább, látszólag megrázkódtatások nélkül, érzéketlenül. Nálam bejött, hogy időt hagytam magamnak a regenerálódásra. Persze ez csak az én saját, bevált receptem - de hátha segít annak, akinek épp szüksége van rá.

Nyitókép: Shutterstock