Julian Madrid repjegy
Azt már korán megtanultam, hogy a klasszikus szerelmes történetek és a való élet közt van némi különbség. De arra álmomban sem számítottam, hogy ekkora vargabetűket fogok leírni, míg megtalálom az igazit.

Nehéz eldönteni, hogy hol is kezdődött ez az egész. Amikor hazafelé az Oktogonon megtudtam, hogy felvettek Erasmus-programra? Amikor otthon két ujjongás és egy pohár Martini közt a repjegyemet foglaltam le Madridba? Amikor a repülőről leszállva megcsapott az az igazi mediterrán szellő?

Talán akkor fogtam fel először, hogy Spanyolországba érkeztem, amikor a frissen szerzett barátaimmal ünneplés gyanánt jó alaposan a pohár fenekére néztünk. A kicsi, poros kocsmába Madrid egyik főútján botlottunk bele. Szerencsés választás volt: a feles akció mellé a szemközti térről lágy, akusztikus gitárzene hallatszott be. A padok kissé ragadtak az előző csapat masszív italfogyasztásának nyomaitól, de Pesten ehhez már hozzászoktam.

Ami idegen volt számomra, hogy egy órán belül már a harmadik férfit zavartam el magamtól. Tudtam, hogy a mediterrán vérmérséklet valahol a tűzforrónál kezdődik, de más YouTube videókból tájékozódni, mint a nyers valóságot megtapasztalni.

A szemem sarkából láttam közeledni a negyedik jelentkezőt, a sangriából fel sem pillantva, morogva küldtem el melegebb éghajlatra. Kiderült, hogy a barátaim barátja. Sűrű bocsánatkérések közepette meghívtam egy italra, közben pedig szép lassan megtudtam róla mindent. Julian pár napja érkezett Hollandiából, szintén cserediák program keretein belül, hogy a spanyoltudását kicsit feljavítsa - legalábbis a hivatalos verzió szerint. Valójában persze ő is kalandra vágyott, pár fokkal melegebb éghajlatra és persze mediterrán nőkre. Ehelyett megkapott engem.

Forrás: Thinkstock

Amikor odanyújtottam neki a pohár testes vörösbort, finoman összeért az ujjunk. Sokat sejtetően rám mosolygott. Még aznap éjjel az ágyában találtam magam, pedig azelőtt sosem tettem ilyet - valószínűleg fejbe kólintott az ital és a mámoros szabadság érzése. A ragyogó zöld szemei szinte azonnal megbénítottak, és Julian valahogy a vesémbe látott. Reggel rántotta és erős kávé illatára ébredtem. A fejem mintha középen ketté akart volna hasadni, és olyan gyengének éreztem magam, hogy még egy köszönömöt sem tudtam elrebegni.

Hát így kezdődött a mi ismeretségünk. Négy és fél hónapig szinte minden napot együtt töltöttünk - kimaradtak a nagy, spanyol kalandok és a féktelen bulik. Egymás társaságánál úgysem találtunk volna jobb elfoglaltságot. Julian esténként felolvasta nekem a saját maga által írt történeteket. Míg én az ölében feküdtem, addig ő hol egy öregasszony rikácsolására váltott, hol egy kényes lányt utánzott - én meg dőltem a röhögéstől, annyira jól csinálta.

Aztán közbeszólt az élet. Mindketten hazautaztunk - nem tudom, őt mennyire viselte meg, én az első két hónapban minden egyes nap a kollégium melletti pinyó pinceszintjéig ittam magam. Fél év kellett, mire egyáltalán annyira összeszedtem magam, hogy más fiúkkal vigasztalódhassak.

Évente egyszer kiutaztam hozzá - ilyenkor egy hétig minden olyan volt, mint régen. Én pedig a múltban ragadtam. Minden egyes hazaútnál kicsit könnyebb lett, én meg csak arra tudtam gondolni: menni fog ez. Az idő teszi a dolgát. Már nem kell sok, és elfelejtem őt. Különben is, ezek a húszas éveim. Most kell kiélnem magam.

A 8. évben jöttem rá, hogy ez nem fog menni. Már nem kéne éreznem iránta semmit. Ehelyett a valóság az, hogy az év 52 hetéből csak ez az egy volt az, amikor igazán élek. Ültünk a kis kertjében éjszaka, én pedig mit sem törődve semmivel, felvetettem, hogy együtt kéne lennünk. Elkerekedett szemmel nézett rám, és csak azt hajtogatta: ez most komoly, ez most komoly?

Bátortalanul bólintottam. A szuszt is kiszorította belőlem, olyan szorosan ölelt. Ahogy a kedves, zöld szemeibe fúrtam a tekintetem, láttam, hogy ő is ugyanazt gondolja, mint én. Nekünk együtt kell lennünk. Ennél mi sem természetesebb. Tudom, hülyeség, hogy épp a nászutamon írok erről, mikor a tengerparton kéne ráncosra áztatnom a bőrömet. De le kell írnom, hogy elhiggyem. Hogy itt van, ő az, és most már nagy baj nem lehet.

Lippai Flóra novellája

Nyitókép: Shutterstock

Mondd el Te mit gondolsz!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.