Hozzám jössz feleségül?

Eszter mocorogni kezd, attól tartok felébresztettem, de csak a hátára fordul, elmosolyodik álmában és békésen alszik tovább. Felkönyökölök mellette és nézem a gyönyörű arcát.

Hosszú, vöröses barna göndör tincsei kusza összevisszaságban keretezik ovális arcát. Szép ívű szemöldöke hófehér homlokára simul, hosszú szempillái meg-megrezzenek. Orcáján a gödröcskék felett kis kerek gömbölydedség - amit úgy imádok -, mert amikor nevet, még hangsúlyosabbá válik. Rózsaszín, széles, szép ívű ajkai még így álmában is enyhén mosolyra húzódnak. Ilyen közelről jól látom a szeplőit, amiket ő úgy utál, én pedig nagyon szexinek tartok.

Elborítanak az érzések. Érzem, a mellkasomat majd szétvetik és valahogy az egész bensőm olyan furcsa. Bizsereg. Mintha remegne a szívem. Csiklandós érzés. És meleg. Szélesen elmosolyodom.
Nem akarom megtörni a varázst, úgyhogy nem kelek fel. Gyönyörködöm tovább Eszterben, ahogy békésen alszik. A gondolataim közben el-elkalandoznak. Olyan nagyon szeretem! Ó, és mennyi mindent szeretek benne!

Látom magam előtt, ahogy főz. Ott áll a tűzhely előtt - haját ilyenkor mindig összefogja hátul -, persze néhány rakoncátlan tincs folyton elszabadul és légiesen repked az arca körül. Szeretem nézni, ahogy szeletel, keverget, vagy épp belemélyed a receptkönyvbe és közben a kis tincsek játékosan táncolnak kipirult arca körül.

Eszembe jut, amikor egyszer nagy boldogan felcsapott egy Jamie Oliver szakácskönyvet és azt mondta, a mester úgy kezdi, bár ezek igazi ínyencségek, de mivel sokszor érte az a vád, hogy beszerezhetetlen alapanyagokat ír a receptjeihez, ebben a könyvben csupa olyasmi van, ami a sarki kisboltban is kapható. Én a konyhaasztalnál ültem a kávémat kortyolgatva, Eszter kötényben állt az asztal mellett, előtte a nyitott könyv és fölé hajolva olvasott. Egyszer csak rám emelte azokat a gyönyörű hatalmas kék szemeit és nagy komolyan így szólt:

- Tíz deka belachan, és gyanítom nem jó a kiejtésem. Viszont nyilván beszerezhető a sarki kisboltban. Megteszed, hogy leugrasz érte? – elmosolyodott és széles mosolya beragyogta a konyhát.

- Édesem – tettem le a kávéscsészét -, csak nem azt akarod mondani, hogy nincs itthon izé, belacca?

- Belachan – nézett rám.

- Igen, az. Belachan. Hogyhogy nincs itthon?

Eszter nagyot sóhajtott, majd becsukta a könyvet.

- Igazad van, Szívem - nézett rám komoly arccal - egyetlen magyar háztartásnak sem szabadna létezni belachan nélkül.

- Bizony! Minden tisztességes magyar konyha polcán ott kell legyen. Nekünk pedig nincs!

- Ajaj, leszerepeltem mint tisztességes háziasszony – pillantott rám nagy szemekkel – Jóvá kell tennem valahogy. Meg is van! – csillant meg kék tekintetében a pajkosság – Elterelem a figyelmed! - majd felült elém az asztalra és megoldotta a ruhája elejét. Istenem, mennyire imádom, ilyenkor!

Még kapcsolatunk hajnalán azt találtam mondani neki, én egy unalmas pali vagyok, hétvégenként barkácsáruházba járok. Mire ő édes mosoly kíséretében közölte: „Ó, ott lehet bilincset kapni. Nagyon szexi és romantikus". A következő randevúnkon elvittem egy ezermester boltba. Azóta, ha csak szóba kerül, hogy milyen jó lenne valami romantikus program, mindig összemosolygunk és vagy egyikünk, vagy másikunk megkérdi, melyik barkácsáruházba van kedved menni?

Vagy amikor a szüleim meghívtak minket egy gourmet étterembe és az első fogás egy hatalmas tányér közepén egy nagyon apró zöld, sárga, piros kis csoda volt és kérdezte a pincér, hozhat-e még valamit? Eszter pedig a fülemhez hajolt és odasúgta: „Egy nagyító elkelne"– én pedig felnevettem. Sokat viccelek vele azóta a nagyítóval.

Kissé gömbölyded és minden domborulatát imádom. Ő sokszor elégedetlen magával és olyankor valami diétába kezd, amit aztán rendre abba is hagy. Én olyankor mindig azt mondom neki, nagyon jó, hogy hatvankilenc kiló, mert így ennyit szerethetek belőle. Ha csak hatvan kiló lenne, akkor kevesebb szeretnivalóm maradna.

És olyankor Ő hozzám bújik, beletúr a hajamba és azt mondja: „Ó, Te, Te drága!" - én pedig boldog vagyok tőle.

Amikor nagyon nehéz napjaim vannak a munkahelyemen, Eszter egyszerűen megölel, amikor hazaérek. Szeretem az ölelését. Jó érzés, ahogy telt kebleihez von és csókot nyom a számra. Vacsorát készít nekem és vagy mond valami vicceset, amivel jobb kedvre derít, vagy egyszerűen elém tesz egy pohár konyakot.

Megmoccan mellettem az ágyban, de még nem ébred fel. Az oldalára fordul és a karját maga mellé nyújtja. Nézem a szép hófehér gömbölyű vállait. Ó, hogy tudja felhúzni azokat a kis csodákat. Olyan elegánsan, franciásan, sokszor pajkosan. Egyszerűen kissé megvonja a vállát, közben a feje alig észrevehetően oldalra biccen és az emberre mosolyog. Én meg teljesen elolvadok tőle.

Ránézek az arcára. Olyan édes kis fitos orra van. Tetszik nekem az orra. Ó, hogy fel tudja húzni, amikor mérges valamiért, vagy nem tetszik neki valami. Látom magam előtt, ahogy a minap csípőre tett kézzel állt a konyhapult előtt, a fitos orra felhúzva és az orcáján két piros folt, miközben velem vitázott, milyen ésszerűtlen döntés elmenni egy sziklamászásra, mikor tériszonyom van, csak azért, hogy ne bántsam meg a barátom. Iszonyú dühös volt. Gyönyörűnek láttam és ezt meg is mondtam neki:

- Csodálatosan szép vagy, amikor dühös vagy! Nagyon-nagyon szép!

Láttam, ahogy a dühszikrák lassan kialszanak nefelejcskék szemeiben, majd leemelte kezét a csípőjéről és hozzám lépett.

- Én csak borzasztóan félek, hogy valami bajod esik – mondta. Aztán megcsókoltam.

És az orráról még az is eszembe jut, amikor virágot ültet a kis színes cserepekbe. Kezén virágmintás kertészkesztyű, törökülésben helyezkedik el a földön. Előtte a kis színes mini kerti szerszámok, a sűrű, sötét virágföld, a cserepek és a kaspókba szánt növények. Néhány perc után ruhája, alkarja, mezítelen lába és az orra már virágföldes, én pedig mosolyogva figyelem. Először elámultam, milyen finoman, kedvesen beszélget közben a növényekkel. Mára nemcsak, hogy megszoktam, hanem bevallom, én is meg-megszólítom őket.

Észreveszek a halántékán egy apró színes festékfoltot. Tegnap itt volt a nővérem két éves kislánya, Eszter vigyázott rá. Mikor hazaértem a konyhában hajoltak épp az asztal fölé és egy hatalmas papírra festettek, közben pedig élénken csacsogtak. Megmelengette a szívem ez a látvány. Ahogy az is, mikor később az elkészült művel dicsekedtek, majd kiragasztották a konyha falára, vagy mikor Bori apró kacsóit mosta a csap alatt és közben puszit nyomott a kis szőke feje búbjára, vagy, ahogy a kislány Eszter ölébe kucorodott és Ő közben mesét olvasott neki. Miközben néztem őket, arra gondoltam, milyen csodálatos anya lesz belőle. És hirtelen belém nyilalt az a biztos tudat, azt szeretném, ha Ő lenne a gyermekeim anyja.

Eszter pillái megrezzennek, szemhéjai lassan felemelkednek, ahogy finoman ébredezik. Kinyitja hatalmas kék szemeit és én szinte megbűvölten úszom a mélykék óceánban. Tekintete még kissé fátyolos az álomtól és ajkai mosolyra húzódnak, ahogy rájön, őt figyelem.

- Mondtam ma már, hogy szeretlek?– kérdi kissé rekedt, pajkos hangon és közben megérinti az arcomat.

Meglódul a szívem, érzem, ahogy a bordáimnak ütődik. Minden nap azt hiszem, nem lehet már annál jobban szeretni, mint amennyire szeretem Őt és tévedek, mert ebben a pillanatban az eddigieknél is erősebben érzem. Minden nap mellette akarok felébredni. Szeretném, ha még több közös kis titkunk lenne, ha bármikor nézhetném, ahogy virágot ültet, főz, vagy eszik, vagy csak szeretném, ha összedugnánk a lábainkat, mikor a kanapén olvasunk. Szeretném, ha lenne egy gyönyörű kislányunk, aki rá hasonlít.

- Hozzám jössz feleségül? – kérdezem visszamosolyogva.

Olyan boldogságot látok felcsillanni a szemében, amitől érzem, túlcsordul a szívem.

- Igen – leheli alig halhatón és körém fonja a karjait.

Számmal az ajkait keresem, hosszú, szerelmes csókban forrunk össze, és ahogy szorosan magamhoz húzom, érzem, ahogy mindkettőnk szíve egy ütemre dobban.

Bucsi Mariann szerzői oldala