magazin megfelelési kényszer párkapcsolat meghasonulás átalakulás
Én csak azt szerettem volna, hogy ő boldog legyen. Ezért aztán olyan emberré váltam, aki tökéletes a számára. Azt akartam, hogy úgy illjünk össze, mint a kirakós darabjai: tökéletesen és pontosan passzoljunk. Ehelyett azonban az ő lenyomatává váltam, és senkit nem hibáztathatok érte, csak magamat.

Nem kellett kérnie, hogy változzam, mert az első perctől fogva nem voltam önmagam. Annyira féltem attól, hogy úgy, ahogy vagyok, nem vagyok szerethető, hogy inkább egy teljesen másik emberré váltam. Biztosra akartam menni, nem mertem kockáztatni. Hogy ennek aztán mi lett a vége? Semmi jó, annyit már most elmondhatok.

A legrosszabb az egészben az, hogy észre sem vettem, mit csinálok.

A sok év sok csalódása bizonytalanná tett, ha mindig azt hallja az ember, hogy nem elég jó, előbb-utóbb el is hiszi. Persze tudom, hogy lehetett volna több önbizalmam, nem kellett volna magamra vennem a sértéseket, azt hiszem, mostanra ezeket már mind megtanultam jól kezelni. Ehhez azonban minden tapasztalat kellett, legfőképp az, hogy rájöjjek, milyen is teljesen más emberré válni azért, hogy szeressenek, és milyen nehéz aztán újra megtalálni önmagamat.

Eleinte csak természetesen érdeklődtem azok iránt a dolgok iránt, amiket ő szeret. Vadkemping? Remek, menjünk! Focimeccsek? Nézzük! Elektronikus zene? Remekül lehet rá... rángatózni. Nem mintha ezekkel bármi baj lenne, csak nem éppen az én érdeklődési körömhöz tartoztak. Persze csak akkor nem, ha szigorúan nézzük, én pedig nem voltam az. Úgy voltam vele, végül is szeretem a természetet, a zenét és a sportot is.

Nyilván, ezek csak apróságok, de így kezdődött, és ha egyszer a lavina elindul, azt nagyon nehéz megállítani, nekem nem is sikerült.

Azon kaptam magam, hogy már csak azokat a dolgokat csinálom, amiket ő szeret, és semmi nem maradt belőlem. Akkor nem bántam, mert azt hittem, hogy ami voltam, az úgysem ér sokat.Mindent elkövettem, hogy meggyőzzem, pontosan az vagyok, akire vágyik. Sikerült.

Teljesen más emberré váltam a kedvéért Forrás: Shutterstock

Tökéletes párrá váltunk, a külső szemlélők legalábbis annak láttak minket, és ő is így gondolta. Sokszor mondogatta, hogy minket az ég is egymásnak teremtett. Én sem mondhatom, hogy nem voltam boldog, kezdtem teljesen hozzászokni az új énemhez, a régire csak a barátaim emlékeztettek néha. Egy idő után már ők sem hozták szóba, hogy mennyire megváltoztam. Sikerült velük is, és magammal is elhitetnem, hogy így jobban érzem magam.

Ki tudja, meddig színészkedtem volna még, ha nem kéri meg a kezemet.

Nagy és nyilvános lánykérés volt, olyan, amire bizonyára sokan vágynak. Természetesen igent mondtam, de akkor kezdett minden szétesni körülöttem. Mert az egy dolog, hogy egy ideig valaki másnak mutatom magam, na de egy egész életen át? Egyre nehezebb volt mosolyognom, mikor rá néztem. Elfogott a pánik, mikor az ismerőseink az esküvőről érdeklődtek, és nagyon nehéz volt lelkesedve elmesélnek azt a lánykérést, amilyenre sosem vágytam.

Nem tudtam elképzelni, hogy olyan ember álljon mellettem az oltárnál, aki nem is sejtette, ki is vagyok valójában. Már én magam sem tudtam.

Az első ruhapróba után borítottam a bilit. Tudtam, hogy sem magammal, sem vele szemben nem lenne tisztességes, ha ezt végigcsinálnám. Eleinte türelmesen hallgatott, de mire felsoroltam mindent, ami nem vagyok, és amit nem szeretek, teljesen kikelt magából.

Azt ordította, hogy éveket loptam el az életéből. Igazat adtam neki, és mást nem tehettem, mint százszor is bocsánatot kértem. Megpróbáltam meggyőzni arról, hogy nem becsapni akartam, hanem boldoggá tenni. Nem tudtam lecsillapítani.

Még aznap este az ajtó előtt találtam magam egy bőrönddel, és olyan hangosan csapta be mögöttem az ajtót, hogy tudtam, én itt többet nem vagyok szívesen látva. Őt tényleg nem hibáztattam semmiért, de magamat sem akartam többé bántani. Hiába szerettem volna én csak tökéletessé válni a számára, mindkettőnket átvertem.

Sok hónappal később tudtunk csak leülni, hogy higgadtan beszélgessünk. Azt mondta, sajnálja, hogy azt hittem, mellette nem lehetek az, aki vagyok. Én pedig bocsánatot kértem tőle azért, hogy ő itta meg a levét a csalódásaimnak. A legnagyobb ajándék volt számomra az, hogy nem hibáztatott, a vele töltött idő pedig a legnagyobb lecke.

Nyitókép: Shutterstock

Mondd el Te mit gondolsz!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.