Utazz egyedül és rájössz, hogy mennyire vagy jóban önmagaddal!

25 éves voltam, amikor egy szakítás után elhatároztam, hogy beiratkozok egy kéthetes angol nyelvtanfolyamra Amerikában. Ez volt az első alkalom, hogy elhagytam a kontinenst és az első alkalom, hogy egymagam repültem. Nem ismertem ott senkit, ráadásul az első két napot teljesen egyedül töltöttem, mert csak később indult a tanfolyam. Bár voltak félelmeim, elképesztően jól sült el ez a két hét és én baromi büszke voltam önmagamra, hogy bevállaltam ezt az utazást.

Ahogy teltek az évek, egyre kevésbé szerettem dolgokat egyedül csinálni. Nem egyszer fordult elő, hogy otthon ültem hétvégén és szorongtam attól, hogy szerettem volna menni valamerre, de nem volt kivel. Teljesen megbénított a magány és az az érzés, hogy mit gondolnak rólam mások, ha egyedül megyek strandra, moziba vagy kirándulni. Mindig is azt éreztem, hogy a szingliség egy stigma, ami egyenes arányosságban áll azzal, hogy tuti valami nagy baj van velem, és én nem akartam ezzel szembesülni.

Időre volt szükségem ahhoz, hogy levetkőzzem ezt a szégyenérzetet, vagy legalábbis szembenézzek vele. Vettem egy nagy levegőt és akkor is beültem egy moziba, lementem a Balatonra, kimentem a strandra, ha épp nem volt párkapcsolatom és a barátaim sem értek rá. A legtöbbször jól is éreztem magam és el tudtam attól vonatkoztatni, hogy bezzeg mások a pasijukkal, barátnőkkel, családdal programoznak.

Az egyedül utazás azonban nagy falat volt. Bekapcsolt egy csomó félelem, hogy mi lesz, ha bármi történik velem, lebetegszem, eltévedek vagy szimplán borzasztóan fogom érezni magam amiatt, mert nincs mellettem valaki, akivel megoszthatnám az érzéseimet és a gondolataimat. Pár éve aztán mégis erőt vettem magamon és vettem egy repülőjegyet Spanyolországba. Be akartam magamnak bizonyítani, hogy igenis boldogulok egy másik ember nélkül is, sőt még jól is tudom magamat érezni. Emlékszem, az első nap élveztem, hogy oda megyek, ahova akarok, nem hiányzott senki és semmi. Másnap azért már jó lett volna szólni valakihez, ugyanakkor nem voltam erre túl nyitott. Harmadik nap pedig már azt éreztem, hogy mindegy, hogy ki, de valaki szóljon hozzám végre!

Utána nem is nagyon erőltettem az egyedül utazást, egészen idén áprilisig. Elég nehéz időszak volt mögöttem és úgy éreztem, hogy most jót tenne egyedül lenni a saját gondolataimmal, érzéseimmel és nincs szükségem másra. Vettem spontán egy repülőjegyet Madeirára és 5 napot töltöttem el a szigeten. Most először fordult elő, hogy már nem érdekelt, mit gondolnak rólam mások és nem szorult össze a szívem attól, hogy nem a pasimmal vagyok itt, hanem saját magammal. Végre nem a hiányt éltem, hanem boldog és hálás voltam, hogy egy ilyen gyönyörű helyen lehetek.

Ettől függetlenül azt gondolom, hogy nem mindenkinek való az egyedül utazás, ugyanakkor vannak olyan emberek is, akik épp akkor érzik jobban magukat, ha nem kell senkihez alkalmazkodniuk. Ilyen az egyik barátnőm is, aki több hétre szokott egyedül elutazni és élvezi, hogy spontán beoszthatja az idejét, oda megy, ahova csak akar és bárkivel megismerkedhet, akivel csak kedve tartja. De olyan nővel is találkoztam már, aki a világ végére is képes elmenni egymaga, nem fél semmitől, ugyanakkor a Normafára nem szívesen megy el egyedül sétálni.

Én továbbra is úgy gondolom, hogy szívesebben utazok társasággal, mert szeretem megosztani az élményeket egy másik emberrel, ugyanakkor örülök annak is, hogy képes vagyok jól érezni magamat önmagam társaságában is.

Nyitókép: Shutterstock