A feleségem hűtlensége segélykiáltás volt

Szinte éreztem, ahogy égeti a bőrömet a szégyen, miközben mélyen elfojtott állatias düh és gyűlölet egyvelege tört elő a lelkem legmélyebb bugyraiból. Aztán valahol Siófok magasságában sikerült annyira észhez térnem, hogy levegyem a lábam a gázról, és letérjek az autópályáról.

Nem tudtam, hova menjek, mit csináljak, és ez baromi ijesztő volt. Hiszen sok mindent el lehetett mondani rólam, de a döntésképtelenség soha nem volt jellemző. Így aztán jobb híján lehúzódtam az út szélére, és hagytam csapongani a gondolataimat.

Azt éreztem, hogy kicsúszott a lábam alól a talaj. És ehhez csak egy tőmondat kellett, amit a feleségem könnyek között suttogott a fülembe: "Lefeküdtem valakivel." Nem azt mondta, hogy beleszeretett valakibe, de még csak nem is azt, hogy viszonya van. Hanem egyből az arcomba vágta, hogy lefeküdt valakivel. Egy csekély kételyt, egy pici reményt sem hagyott.

Ugyanakkor én is orvos lettem, ahogy ő. Építettem nagy házat, kerttel és szőlőlugassal, ahogy ő. Évek kellettek, hogy rádöbbenjek: a lenyomata lettem. Egyetlen kivétellel. Fizikálisan nem csaltam meg a feleségem. Nem, érzelmileg sem, de valahogy mégis. A munkám lett a szerelmem.

Természetesen ezekre nem ott, a kocsiban a jöttem rá. Azon az éjjelen csak azt tudtam, hogy elvesztem. Falhoz szegezett az élet, és döntéshelyzet elé állított: vagy háborúba kezdek magammal és a világgal, vagy térdre borulok előtte. És én akkor döntöttem: beindítottam a motort, és hazamentem.

Most már - így az ötven felé sasszézva - bevallom: attól féltem, hogy elvesztek egy státuszszimbólumot. Rusnya valóság, de ez az igazság. A feleségemet a részemnek tekintettem, egy oldalbordának, akinek fényűző életet teremtettem. Úgy éreztem, mindent megadtam neki, amit férfi (?) adhat a nőnek, szerettem, és figyeltem rá - a magam módján.

És akkor ez a hála?

Hónapokig ránézni sem tudtam, elhagyni meg nem mertem. Tudod miért? Mert nem voltam férfi. Csak egy sértett kisfiú, aki úgy érezte, elvették a játékát. Közel tíz évembe és sok millió forintomba került, hogy felfogjam: a feleségem hűtlensége segélykiáltás volt. Nem megalázni, nem megszégyeníteni, de még csak gyötörni sem akart. Egyszerűen csak próbálta a tudtomra adni - a maga korlátozott eszköztárával -, hogy arany kalitkába zártam.

Iszonyú erő és kitartás kell az önvizsgálathoz - nehezebb, mint bármi az életben. Az első időszakban képtelen voltam felfogni, hogyha engem csaltak, vagyis engem bántottak, akkor miért lennék én is vétkes... Talán ez volt a legnagyobb falat: áttörni az önsajnálaton. Áttörhetetlennek látszó vaskapu volt, de sok apró fúrástól egyszer csak leomlott, és kibontakozott a valós énem. Aki lehet, hogy nem olyan sziklaszilárd, "igazi orvosos", mint az álarcos elődöm - ellenben igazi fény csillog a szemében.

Köszönöm, hogy a feleségem voltál, és megtanítottál élni! Remélem, hogy van túlvilág, és egyszer még magamhoz ölelhetlek.

Péter történetét Baranyai Kata jegyezte le.