A legtöbb ember észre sem veszi, hogy bántalmazó kapcsolatban él

Tudom, hogy miről beszélek, én is éltem már olyan párkapcsolatban, ahol nem bántak jól velem. Bár fizikai erőszak nem történt, néha szavakkal legalább annyira lehet bántani a másikat. Az ilyen kapcsolatoknak az az egyik fő jellemzője, hogy teljesen leépíti az önbecsülésedet és az önbizalmadat, ami megakadályoz abban, hogy tisztán átlásd, mi is történik veled. Az ember könnyen elveszíti önmagát, akkor pedig nagyon nehéz helyes döntést hozni.

Sokszor észre sem vesszük, hogy bántalmazó kapcsolatban élünk

Talán az egyik legnagyobb probléma, hogy a legtöbben nem is gondolják, hogy káros, amiben élnek. A bántalmazó kapcsolatoknak különböző formái és fokozatai vannak: egyes családokban megjelenik a fizikai erőszak, máshol szavakkal vagy épp a csenddel gyilkolnak, valahol pedig folyamatosan megalázzák, a földbe tiporják a másikat. Nekem volt olyan párkapcsolatom, ahol rendszeresen lek*rvázott az exem, ha túl rövid szoknyát vettem fel, vagy ránéztem egy másik férfira. Éreztem én, hogy nincs ez rendben, de nem mértem fel, hogy milyen mérgező ez valójában. Emlékszem arra is, amikor egyik nyáron a strandon egy férfi fennhangon közölte a barátnőjével, hogy fogja már be a száját és hagyja őt békén, mire a lány legyintett egyet és egyik oldaláról a másikra fordult.

Azt hisszük, hogy ez a normális, mert a családban és a barátoknál is ezt látjuk

Valójában az én családomban is többször elhangzott már a „Fogd be a szád!" és emlékeim szerint egyik női rokonom sem kérte ki magának, hogy a férje így beszél vele. Mintha ez lenne a normális, mintha teljesen rendben lenne, hogy néha alázzuk egymást, csúnyán beszélünk a másikkal, vitatkozunk, ordítozunk. Sőt, lassan már az is normális, hogy boldogtalanok vagyunk, mert 10 ismerősünkből nyolcnak is szar a házassága, nincs ebben semmi különleges.

Nem hisszük el, hogy lehet ez másképp is

Az a madár, aki világéletében kalitkában élt, nem tudja elképzelni, hogy milyen lehet szabadon a levegőben röpködni. Ha egy másik madárral beszélgetne, váltig állítaná, hogy nem léteznek erdők, mezők, és nincs szabadság, mert sosem élte meg. Szerintem valahogy mi emberek is így működünk. A félelmeink és a megszokásaink rabjai vagyunk, iszonyú korlátolt életet élünk, mert amit nem tapasztaltunk meg, arról azt hisszük, hogy nem is létezik. Ezáltal pedig bezárjuk magunkat egy olyan életbe, ami sokszor boldogtalan, csak azért, mert nem hisszük el, hogy lehet ennél jobb is.

Ahogy azt sem hisszük el, hogy ennél többet érdemlünk

Ha folyamatosan azt hallod otthon, hogy semmit sem érsz, hogy nem vagy elég jó, elég szép, elég okos, akkor egy idő el is hiszed és megelégedsz azzal a kevéssel, amit a másik nyújt neked. Sokszor épp ez a legfőbb módszere a bántalmazó embereknek, hogy a földbe tiporják a másik ember önbizalmát, elhitetik vele, hogy nélkülük életképtelen, és amúgy sem kellene másnak. Nagyon aljas dolog ez, mert nehéz belőle felállni, elgyengít, tönkretesz. Egy kapcsolat befejezéséhez pedig erő kell, sok erő.

Mindig ahhoz ragaszkodunk, ami ismerős

Általában felnőtt korunkban azt ismételjük, amit gyermekkorunkban éltünk át. Nem azért, mert mazochisták vagyunk, hanem mert az ember öntudatlanul azt keresi, ami ismerős, még akkor is, ha ez fájdalmas a számára. Ezért van az, hogy azok a lányok, akiknek volt fizikai erőszak a családjában, hajlamosak olyan férfit választani, aki előbb vagy utóbb kezet emel rá.

Nincs ezért fontosabb annál, hogy meggyógyítsuk a bennünk élő belső gyermeket, így van esélyünk arra, hogy ne a traumák irányítsák az életünket, hanem a saját kezünkbe vehessük a sorsunkat.

Nyitókép: Shutterstock