Amikor a szülők a gyerek teljesítményétől teszik függővé a szeretetet

Könyörtelen mércék – a sématerápiában ez a neve annak a sémának, ami szerint működöm és ami sokszor megkeseríti az életem. Tipikus ismertetőjegye, hogy az ember meg akar felelni a saját maga által támasztott magas elvárásoknak, keményen küzd, mégsem elégedett a teljesítményével, állandóan azt érzi, hogy nem elég jó, amit csinál. Maximalizmus, kontroll, merev szabályok, kíméletlenség önmagammal szemben és egy állandó önostorozás, ami megakadályozza, hogy valóban élvezzem az életet – erről szólnak a mindennapjaim jelenleg.

Azt mondják, hogy az ilyen emberekben hatalmas a versenyszellem, mindig ők akarnak lenni az elsők, elképesztően fontos számukra a státusz, a pénz, a siker, ami elveszi az időt attól, ami valóban számít – az emberi kapcsolatoktól. Érdekes, mert én sosem voltam karrierista és sosem érdekelt, hogy magas beosztásban legyek, az viszont elképesztően fontos a számomra, hogy amit csinálok, abban jó legyek, s ha épp nem sikerül, az iszonyú belső frusztrációt okoz. Dühös vagyok magamra, szorongani kezdek és legszívesebben a föld alá bújnék szégyenemben. Képes vagyok arra, hogy apró hibákért ostorozzam magam - például, hogy rosszul fejeztem ki magam angolul egy meetingen -, elképesztően nehéz túllépnem azon, ha hibázom.

Valami mély félelem húzódik meg emögött, attól tartok, hogy ha kudarcot vallok, akkor annak valami brutális következménye lesz. Hiába nyugtatom magam azzal, hogy ha kirúgnak, akkor sem dől össze a világ, lesz majd másik munkám, a belső nyugtalanság nem múlik el.

A szakirodalom szerint mint minden, ez a séma is a gyerekkorban gyökeredzik, és általában akkor alakul ki, ha a szülők a gyerek teljesítményétől tették függővé a szeretetet. Én mindig is jól tanultam, nem is volt kérdés számomra, hogy így legyem, de azért előfordult, hogy négyest vittem haza és amennyire emlékszem, nem volt ebből otthon gond. Azt viszont sokszor éreztem, hogy akkor vagyok igazán szeretve, ha megfelelek az elvárásoknak és a szüleim által felállított szabályoknak. Az édesanyám érzelmileg mindig is elérhetetlen volt a számomra, neki is szerettem volna azzal bizonyítani, hogy jól teljesítek.

Érdekes, hogy mindig mindent jól akartam csinálni, de hiába a görcsös akarás, sokszor kudarcot vallottam. Megbuktam az első forgalmi vizsgámon, csak a harmadik egyetemre vettek fel, amit bejelöltem, gyakran váltottam munkahelyet és a mai napig egyedül élek, pedig már nagyon szeretnék saját családot. A teljesítménykényszeres énem ilyenkor nagyon szenved, hisz én ahhoz kötöm a saját értékességemet, hogy mennyire sikerül elérni a céljaimat, legyen az egy vizsga vagy akár a kiszemelt férfi meghódítása.

A szakirodalom szerint az a megoldás erre a kínzó maximalizmusra, ha az ember átgondolja, hogy mely területeken jelöl ki könyörtelen mércéket magának, és felsorolja, hogy milyen előnyökkel illetve hátrányokkal jár ez a hajsza. A következő lépés, hogy felvázolunk egy olyan életet magunk előtt, melyben nincsenek ezek a túlzó elvárások és próbálunk efelé közelíteni úgy, hogy megpróbáljuk legalább 25%-ban csökkenteni a magas mércéket. A változtatásnak fokozatosnak kell lennie, mindig csak kis lépésekben érdemes haladni, és ahogy egyre előbbre jutunk, fokozatosan úgy lélegezünk fel.

Talán az is segít, ha tudatosan tekintünk magunkra, észrevesszük, ha már megint túl kritikusak vagyunk önmagunkhoz és megértjük a gyökerét annak, hogy honnan jönnek ezek az irreális elvárások és ez a gyötrő szorongás. Azt mondják, hogy már a felismerés is fél győzelem - én most ezzel biztatom magam, és igyekszem mindent megtenni azért, hogy minél kevésbé tegyem pokollá a saját életemet.

Nyitókép: Shutterstock