Három nap férj és gyerekek nélkül - megtehetem én ezt a családommal?

Szerencsés vagyok, az én férjem mindenből kiveszi itthon a részét, és nem azért, mert elvárom, hanem ezt a mintát látta otthon, így aztán ebből a szempontból mindenképpen hálás vagyok apósomnak, aki megtanította, hogy nemcsak a nőnek van a konyhában a helye, hanem a férfinak is, ha épp ott van dolga... Ennek ellenére évekig dilemma volt, hogy szabad-e otthon hagynom egyedül, kölykökkel, napokra. Ő mindig mondta, hogy bátran menjek, ha akarok, elvan ő a gyerekekkel, én meg folyton azt válaszoltam, hogy ááá, inkább nem. Pedig ő is eljárt nyaranta edzőtáborba, de ahogy sok nő, aki anya, én is azt éreztem, hogy az más. Most már tudom, hogy nem az.

Nehezen szántam rá magam, de amikor adódott a lehetőség, hogy a Covid idején online megismert jógás társaimmal táborozzak 4 napig, hirtelen felindulásból úgy döntöttem, hogy megyek. Azért megbeszéltem a férjemmel is, aki örült, hogy végre kimozdulok, csak magammal foglalkozom, kipihenem magam, úgyhogy még mielőtt meggondolhatnám magam, befizettem egyszerre a tábor teljes árát. A táborig azonban még volt 6 hónap. A hátralévő fél év alatt a legtipikusabb párbeszédünk a férjemmel, ha a jógatáborról volt szó, így hangzott:

- Jaj, lemondom!

- Jaj ne mondd le!

- De lemondom, nem is akarok menni...

- Dehogynem akarsz, csak bepánikoltál.

- Na jó, akkor egyelőre nem mondom le.

A végén már nagyon ideges voltam, ráadásul addigra tudatosult bennem, hogy a ciklusom sem a legjobb barátom, így ha nem is nagy, de pluszteherként rakódott a vállamra. Próbáltam magam azzal nyugtatni, hogy a jógaoktatót legalább személyesen ismerem és szeretem, és az egyik barátnőm, akivel addig máshova jártunk jógaórára is érdeklődik a tábor iránt, így együtt megyünk, egy szobában leszünk, tehát nagy baj nem lehet.

Eljött a nagy nap, a férjem elvitt minket kocsival a tábor helyszínére, de még akkor is csak arra gondoltam, hogy vajon túléli-e a család a hiányomat, minden halad a maga útján, a rendes kerékvágásban, vagy összeomlik a rendszer, amiért csakis én leszek a hibás, mert magukra hagytam őket. Az első nap esti jógaórája és a vacsora után alig bírtam magammal, siettem, hogy felhívjam a férjemet és megtudjam, "mekkora a kár", de ő teljesen nyugodt volt, a gyerekek a szokásos dolgaikat végezték, én meg rádöbbentem, hogy nem hiányzom.

A felismerés nem okozott felhőtlen boldogságot, első nekifutásra inkább azt az érzést keltette bennem, hogy simán pótolható vagyok. Másodikra is. Aztán az esti, önfeledt társasjáték a csajokkal olyan jól sikerült, hogy bár még mindig a pótolhatóság érzése járt át, ez már nem volt negatív előjelű. Pótolható vagyok, nem hiányzom, a szó lehető legnemesebb értelmében, és ez nem rossz, sőt, felszabadító érzés. Szó szerint.

Másnap csak élménymegosztás szintjén beszélgettem a férjemmel telefonon, vacsora után, az esti közös program előtt, harmadnap pedig már épp csak bejelentkeztem, hogy minden rendben van-e. A telefon az idő nagyobbik részében amúgy sem volt nálam, a programok, "menetrend", lekötött, szabadidőben pedig telefonnyomkodás helyett inkább beszélgettem a többiekkel,nem hívogattam a családot. Úgyis jól van mindenki.

Nem mondom, hogy nem furcsa felismerés, hogy az élet nélküled is megy tovább, azt sem állítom, hogy első nekifutásra nem frusztráló, hogy a család mindent simán megold a távollétedben is, kicsit azt érzi az ember, hogy bárcsak inkább az derült volna ki, hogy totál felborul az élet, ha nem vagy jelen.

Ugyanakkor azt is tudatosítja ilyenkor az ember, hogy ez mindössze 4 nap a 365-ből. Ráadásul, ha belegondolsz, mindenki érted dolgozik, érted csinálja az egészet, és az, hogy minden működik, nem azt jelenti, hogy ugyanolyan gördülékenyen telnének a napok 1 hét után is, sőt! Mint utóbb kiderült, noha az egész család örült, hogy végre kimozdultam, percenként gondoltak rá, hogy mennyivel könnyebb az élet, ha otthon vagyok. Tudom, ez hiúság, bűn, ráadásul főbűn, de bevallom, azért jó érzés...

Sok mindent megtudtam magamról azon túl is, hogy a szeretteim nélkülem is képesek túlélni 4 napot. Rájöttem, hogy nagyon jól működöm "idegen" nők társaságában is, remekül érzem magam közöttük - annak ellenére, hogy az életem úgy alakult, hogy a barátaim többsége férfi -, sőt számos olyan téma merült fel, mely férfitársaságban sosem kerül elő, így mások tapasztalatait meghallgatva, "aha"-élmények sorát éltem át.

Visszajelzéseket is kaptam, rengeteget, olyan tulajdonságaimra világítottak rá, melyekről természetesen tudtam, de mivel a hétköznapokban sok dicséret nem ér - inkább én ajnározok mindenkit -, nem tudatosult bennem, hogy ezek bizony pozitív személyiségjegyek, melyekkel másokban jó érzéseket keltek. Szerethető vagyok, akkor is, amikor éppen nem vagyok tökéletes, és egyáltalán nem ciki, ha hibázok, és ez nem csak arra vonatkozik, ha a jógapózom szerintem tök bénán néz ki, de arra is.

És ez sem csak az ászanázásra korlátozódik.

Négy nap nem sok, az ember a végén azt kívánja, bárcsak lenne még egy hátra, bárcsak együtt maradhatnánk még egy kicsit.Töltődni pozitív gondolatokkal, érzésekkel, energiával... Hajlékonyabban, egészségesebben hazamenni, hogy pozitív hozzállással, jobb szokásokkal élje a mindennapokat.

Kimozdulni otthonról anyaként nem könnyű. Nemcsak a saját nélkülözhetetlenségbe vetett hitünk, aggodalmunk és szégyenérzetünk, hogy a család nélkül akarunk időt tölteni, akadályoz, de a megszervezés sem mindig egyszerű. Ám, ha sikerül, abból nemcsak mi, hanem a társunk és a gyermekeink is profitálnak. Olyan nőt, anyát kapnak vissza, aki sokkal magabiztosabb, türelmesebb, kipihentebb, mosolygósabb annál, mint aki elment. Szárnyal és jól érzi magát. A feltöltött aksik pedig kitartanak a következő alkalomig, ami nálam idén februárban meg is valósult, így most ismét újult erővel és csordultig feltöltött szeretet-tankkal boldogítom a családomat, és várom az augusztust, amikor pár napra ismét elvonulok.

Nyitókép: Shutterstock