Anya, hogyan került a karácsonyfa a nappaliba? Hát, az úgy volt, hogy...

- Anya, hogyan kerül a karácsonyfa a nappalinkba? - kérdezi a kisfiam.

- Hát, a Jézuska hozza az angyalkákkal – vágom rá szemrebbenés nélkül, pont úgy, ahogyan a férjemmel évekkel ezelőtt megbeszéltük.

Hiszen lássuk be, amikor a gyerek eléri azt a kort, hogy mindenre, de tényleg mindenre kíváncsi, akkor bizony előkerül ez a rejtély is, amire a szülőknek ki kell találniuk egy olyan történetet, ami hihető valamelyest, és amit mindketten ugyanúgy mesélnek el.

- Hmmm, érdekes – fürkész az ötéves. - Dánieléknél ők veszik meg a fát és díszítik fel, hogy ezzel jelezzék a Jézuskának, hogy hova kell hoznia az ajándékokat.

Na, bummm! - kiáltom, persze csak magamban. - Most mit mondjak? - töröm a fejem. Hirtelen azt érzem, hogy teljesen megsemmisültem, miközben látom, hogy a gyerkőc árgus szemmel figyel.

Ahány ház, annyi mese

Ne ess pánikba! - nyugtatom magam és még egy mosolyt is az arcomra erőltetek.

- Az úgy van – kezdem és még fogalmam sincs arról, hogy hogyan fogok ebből jól kijönni -, hogy nem minden családnál ugyanúgy történik ez a karácsonyfa dolog. Tudod, ahol kisebbek a gyerekek, ott a Jézuska hozza a fát, mert ők még kicsik, ám ahol már nagyobbak a gyerekek ott előfordul, hogy fordítva van a dolog. Nem mindenhol, de ez is egy lehetőség...

Próbálom olyan természetesen elmondani mindezt, amennyire csak telik tőlem és reménykedem abban, hogy nem kérdez rá az én okos fiam, hogy ki számít „nagynak" illetve, mit jelent az pontosan, hogy „Nem mindenhol, de ez is egy lehetőség..." De én már egy lépéssel igyekszem előrébb járni, hiszen ki tudja, hogy bent az oviban, más gyerekeknél mi a sztori?

Így jobb, ha azt sugallom, hogy egyéb lehetőségek is vannak, aztán majd ha kell, kifejtjük később, mik is azok – a többi mesével összhangban. Szerencsére az ötévesem megelégszik a hevenyészett magyarázatommal – most még.

- Aha, értem – mondja komolyan, majd mintha mi sem történt volna egy újabb autót tol fel a parkolóház tetejére. Nincs több kérdése. Hála az égnek! Én mondjuk kihordtam lábon egy laza infarktust. Mázli, hogy a gyerekek ebben a korban még megelégszenek a konkrét kérdésre adott konkrét válasszal és nem gondolják tovább általában a hallottakat. Kivéve, amikor mégis. Szerencsére ez most nem az az eset.

Nézem a szőke kis buksit, az apró kezeket, amelyek megállás nélkül motoznak a kisautókon. Emlékszem, amikor ekkora voltam és karácsony előtt már nagyon vártam a Jézuskát. Emlékszem, micsoda varázslatnak tűnt az egész. Csodának. Én pedig szeretném ezt az érzést továbbadni az én gyermekemnek.

Ez a gyermekkor része, a mágikus gondolkodásé, ami minden kicsi világképére jellemző. Nekem pedig nincs szívem széttépni ezt – miért is tenném, az idő majd úgyis megteszi helyettem. Addig viszont őrzöm ezt a csodát, mert ezek elmúltával a gyermekkor is gyorsan tovareppen majd.

Nyitókép: Shutterstock