Szeretem őt, mégis vágyom rád...

Közömbösen nézek az arcodba, a semleges szavak mögött azonban tűzveszélyt kiált a szívem. Látszólagos higgadtságom falán is átsüt a vágy... Elmenekülök. Nem akarok tilosban járni. Van, akit szeressek, igazán, mélyen. Közte és köztem minden rendben, bár te most - átmenetileg - áttörted a falat.

Csak a gondolataim közé férkőzhetsz be, többet nem engedek - az izgalom mégis legyűr. Egyszerre szégyellem és élvezem. Remegő kézzel jelöllek vissza Facebookon, megnézem a képeidet, pedig tudom, hogy nem szabad. Üzenetet írsz, találkozni akarsz. Mit feleljek? Gyötör a vágyakozás. Néhány napra felborul minden.

Könnyebb lenne, ha itt volna a kedvesem. Az igazi, az állandó, aki mellett letettem a voksomat. Egy mozdulattal lemosná lényedet a színről, de hónapok óta messze van, egyedül küzdök hát a démonjaimmal... Félek. Megérintett, sodor a kísértés szele. Sóvárogva álmodozom róla: milyen lehet, ahogy csókolsz, ahogy ölelsz?

Őrjítő órákat élhetnénk át, ha egy időre megkapnánk egymást. Talán több is lenne, mint szex, hiszen szinte természetfeletti, ahogy eluralkodsz az érzékeimen. Mintha egy előző életből jelentél volna meg. Ha nem lennének korlátok, tombolhatnék ebben az új, felkavaróan titkos izgalomban. Szinte fizikai kín, hogy nem szabad. Pedig akarom! Vagy mégsem...?!

Őrlődöm, aztán eszembe jut, milyen emberi mindez. A bizonytalanság, a megingás... Nyilván a kedvesem is járt már hasonló cipőben. Emberek vagyunk, messze a tökéletességtől. Biztos volt neki is olyan, aki szerelmünk évei alatt átmenetileg felkavarta és magával ragadta - legalábbis gondolatban biztos. Mert legyűrni nem hagyta magát, tudom - hiszem!

És ekkor a vágy, mint egy lepel, pillanatok alatt lehullik rólam. Elmúlt. Megnézem ismét a képedet - hétköznapinak látlak, mintha nem ugyanaz volnál, akiről napokig ábrándoztam. Talán jó lett volna veled, talán egyenesen csodás - sosem fogom megtudni. Már van saját csodám. Őt akarom. Veled... talán majd találkozunk egy másik életben.

Nyitókép: Shutterstock