Falusi lányból panellakó nő lettem - Vajon megérte?

Amikor az emberek, akik ahhoz voltak szokva, hogy a két kezük folyamatos elfoglaltságban létezett, egyszerre üreskezűvé váltak. Bár először csodásnak tűnt egy panel lakásban, társasházban élni, egy idő után kiderült, hogy nem egyértelműen az. Természetesen sok ember számára ez egy kivételes lehetőség volt. Sokan megszerették a lakóházakat, a lakóközösségeket. Újdonság volt a modern világ, amiben létezni kezdtek, s aminek felfedezték a vívmányait. Azokat a vívmányokat, amelyek rengeteget segítettek, könnyítettek a mindennapi élet tekintetében.

Csökkentek a terhek is, mert munka után nem kellett még a földre vagy a kertbe is kimenni. Mégis, voltak emberek, akik megszenvedték ezt a változást. Ahogyan én is. Gyerekként paradicsomban nőttem föl. Legalábbis én úgy éreztem, de biztosan az is volt. Mindenki jól érezte magát. Az apai nagyszüleim kertes házban éltek, nagy kerttel, szőlővel, az anyai nagyszüleimnek pedig hobbitelke volt egy tóparton.

Ez is érdekes két véglet volt. A paraszti ház és a városi nagyszüleim hobbitelke. Mindkettő másért volt mesés és mindkettőt másért szerettem. S milyen érdekes, mennyire máshogy élték meg, amikor meg kellett tőle válniuk. A kertes házból a panelba költöző nagymamám sokáig nem tudta megszokni, hogy ha kilép az ajtón, nem a saját portáján tapos. A városban élő nagyszüleim, akik szintén faluban nőttek fel, a hobbitelekben teljesedtek ki. Nem tudtak végleg szakítani azzal, amiben felnőttek, amihez értettek. Nem is akartak. De falun élni sem szerettek volna, így megtalálták a legjobb megoldást. Akkoriban sok családnak lett ilyen hobbitelke, ami segítette az átállást és az önellátást is. Sok embert láttam, akinek jót tett ez a fajta váltás.

És jó párat, aki, miután beköltözött a városba, nem tudott mit kezdeni magával. Én is kínlódtam. Akárcsak apai nagymamám, én sem éreztem magaménak a hatodik emeleti panellakást. Nem azért, mert nem volt jó. Isteni kis hely volt. Hanem azért, mert ha úgy nő föl az ember, hogy gondol egyet és kirohan a kertbe, ott szakít egy gyümölcsöt, kihúzza a földből az ebédnek valót, az egy csoda. A panelban ugyan mit húzogathattam? Maximum a szőnyegrojtokat. Élveztem minden pillanatát a városnak, a lehetőségeknek. Sok mindent szerettem. De évekig sóvárogtam a régi ház és a kert után.

És a mindennapos elfoglaltság után, amivel járt. Ott volt egy megszokott napirend. Hajnalban keltünk. Meg kellett etetni az állatokat. Locsolni kellett. Délelőtt molyoltunk a terményekkel, szőlővel, virágoskerttel, rózsákkal. Mamám főzött, isteni ebédeket. Volt egy kis délutáni szieszta, aztán kezdődött minden elölről. A nap végére senkit sem kellett altatni. Minden, ami az asztalunkra került, a saját kezünk munkáját dicsérte. Ez elmondhatatlan dolog.

Rendszeres időközönként jött hozzá a disznóvágás, az aratás, a szüret, a lekvárfőzés. Mindig aminek éppen ideje volt. Ahogy telt az év, a padlás és a pince szépen megteltek a jól végzett munka gyümölcsével. Imádtam a fekete, zsíros földben turkálni.

Aztán jött a panel és ott álltam föld, állatok, kert nélkül. A hobbitelek adott némi enyhülést, sokat jártam ki mamikáékkal. Igaz, talpalatnyi területen, de voltak gyümölcsfák, volt kevéske szőlő, málna, eper, egres. Akadt borsó, krumpli és a kis házat a papám a saját kezével építette fel. Aztán az is odalett és onnantól csak tengődtem. Tudom, hogy sokan élték át az egészet hasonlóan.

Sajnos kertes házat venni újra azóta sem volt lehetőségem. Talán egyszer az élet még kegyes lesz hozzám és megadja. Nem tudom. De addig is, itt, ahol lakom, van egy kis kertnek csúfolt földsáv, ahova bevetettem magam. Senki sem foglalkozott vele, így hát felástam, lefertőtlenítettem. Hozattam rá jó zsíros termőföldet és virágokat ültettem. Loncot, tulipánt, jácintot, szegfűt, rózsát, díszkáposztát és muskátlit. Dugtam közéjük büdöskét, napvirágot, meténget és még sorolhatnám. A lényeg, hogy tavasztól késő őszig virágzik minden. És legalább picit kiélhetem magam: túrhatom a földet – soha nem használok kesztyűt. Molyolhatok, ápolgathatom a kis kertté avanzsált területem. Több, mint a semmi, most ennek örülök.

Nyitókép: Shutterstock