Senkinek nem akarok már megfelelni: ha azt mondom, pont, akkor az pont, és nem vessző

Ezernyi gondolatot fűzünk hozzá, megmagyarázzuk magunknak, miért nem igaz, s visszakanyarodunk a jól bejáratott komfortzónánkba. Ismerős a terep, ismerjük a szabályokat. Igaz, egyre többször felmerül bennünk, hogy nem jó, de tökélyre fejlesztjük az elfojtást.

Aztán rosszul esik, hogy egyre több problémánk lesz és az eredmény is folyton ugyanaz.
Így ragadunk bele helyzetekbe, konfliktusokba, kapcsolatokba, bárhova, ahol már nincs helyünk. Nincs, mert hátráltat, lehúz, már nem ott tartunk, mást szeretnénk, fejlődtünk.

Ez persze nem azt jelenti, hogy dobjunk el mindent és mindenkit. Csak tudni kell különbséget tenni, miért érdemes és kell is erőfeszítéseket tenni és mi az, amit el kell engedni. A borulás pillanatáig eljutni viszonylag könnyű, de erő és bátorság kell ahhoz, hogy itt ne forduljunk vissza. Ne akarjuk a biztos terepet, amiről bebizonyosodott, hogy már nem a mi utunk. Ha egyszer az élet, vagy mi magunk lezártunk valamit, akkor az maradjon is úgy.

Ha változást akarunk, mintát kell váltani. Ha azt akarjuk, hogy más legyen az eredmény, mindent másképpen kell csinálnunk. El kell búcsúzni a régi önmagunktól, s építeni, élni kell egy újat. Ezt jelenti a fejlődés, az elengedés. Egyetlen dolog állandó: a változás, ami végigkíséri az életünket. Ez a természet rendje.

Mégis, valahogy az emberek nagy része nem akar pontot tenni. Sehova. Mert az olyan végleges. Sokáig én is így voltam ezzel az emberi kapcsolataimban. Nemcsak párkapcsolatban, hanem minden más formában is. Aztán meg jól sajnáltam magam, hogy milyen rossz nekem, mert a másik nem akar változni. Mert mindig ugyanazt csinálja. Ami nekem nem jó. De tapasztalat híján nem tudtam, hogy ez nem oké. Meg aztán, ezt láttam a környezetemben is, hogy az emberek mindig mindenhova visszakanyarodnak. Mindig mindenkit visszafogadnak. Elmennek, tudják, hogy jól döntöttek. Aztán elkezdik magukat rosszul érezni, nem akarnak konfrontálódni. Nem akarnak rossz érzéseket.

Meg akarják úszni a fájdalmat, ami az egésszel jár. Én is pontosan így csináltam. Azt hittem, ez a normális. Csak éppen belebetegedtem, és egy idő után rettentő dühös voltam, állandóan. Végül elkezdtem magamra haragudni.

Elkezdtem vizsgálni, miért érzem ennek szükségét. És egyáltalán nem voltam boldog attól, amit magamban találtam. Mert azt hittem, csak akkor vagyok szerethető, ha mindig másoknak felelek meg. De közben elveszítettem önmagamat. Mert úgy tanultam, mindig meg kell bocsátani. De azt senki sem mondta, hogy a hülyeség határain belül. Utána már nem. Szorongtam, hogy egyedül maradok. Féltem, hogy megbántom a másikat, akkor is, ha a saját határaimat hagytam figyelmen kívül.

Így hát, elkezdtem megdolgozni magam.

És a legjobb távol maradni tőle. Ahogyan helyzetektől is. Félelmetes út volt, mert gyökeresen mást kellett tennem, amit addig. Belemerültem a fájdalomba amikor valamit, valakit elengedtem. Már nem estem pánikba, hagytam, hadd fájjon. Már tudtam, ez normális. Ezt hívják gyásznak és időt kell neki adni. Idővel könnyebb lesz. Már nem akartam megúszni a fájdalmat. Szépen lassan kezdtem meghagyni a pontokat ott, ahova tettem őket. Nem akartam visszacsinálni azt, amiről tudtam, hogy fölösleges.

Hosszú volt az út önmagam szeretetéig, de megérte, mert ma már olyan emberi kapcsolataim és párkapcsolatom van, ahol önmagamért szeretnek. Ahol önmagam lehetek. És nem kell pontot tennem.

Nyitókép: Shutterstock