„Anya, miért?" - a kérdés, amellyel bármelyik anyát az őrületbe lehet kergetni

Nos, amikor a fiam a megállás nélküli „anya, anya" és a „miért, miért" korszakba lépett, kábé ez jutott eszembe kínomban.

Akinek van gyereke, pontosan tudja, miről beszélek. Olyan nincs, hogy egyszer e két szó ismételgetésének vége szakad, akkor sem, ha már minden létező kérdésre érkezett válasz, mert a kicsik még ekkor is tudnak tovább kérdezősködni. Az ember egy ideig normális válaszokat ad. Igyekszik kielégíteni a csemete tudásszomját, ami valljuk be, szerteágazó és időnként megdöbbentő. Amíg nem beszélgetünk így egy kisgyerekkel, fogalmunk sincs arról, mennyi minden érdekli. Ezzel nincs is gond. A probléma akkor merül fel, amikor már a kákát is kibeszéljük. Ekkor kezd kissé már fáradni az ember lánya. Csak néz, hogy na, akkor erre most mit reagáljak.

Próbálod előkapni az összes ismeretedet a témában. Ha kifogytál, még mindig ott vannak az okos könyvek, vagy a világháló - Google a barátunk. És mire mindent kiveséztetek, minden létező információt elolvastatok, akkor rájössz, még mindig van miért. Aztán megpróbálsz egy kis szünetet lopni magadnak és elbújsz. Mondjuk a vécén ülve, mert reméled, ott legalább nyugtod lesz kicsit. Óriási tévedés.

Ráadásként még bámul is. Ember legyen a talpán, aki így el tudja intézni a „dolgait". Pláne, ha még instrukciókat is kap, hogyan csinálja.

Ezen a ponton ki-ki a maga temperamentuma szerint reagál. Nálunk családi hagyomány lett a tanácstalan helyzetekre, hogy „zsák sz@rért". Ezen mindenki jól elkacarászik, csak egy baj van vele, hogy a gyereket ezzel nem kenyereztük le és nem csillapítottuk mérhetetlen tudásszomját.

A fiam sok más egyéb mellett a csillagászat területén állított lehetetlennek tűnő feladat elé. Négyéves volt és feltette a témában az első ominózus kérdést. Arra már nem emlékszem, egészen pontosan mi volt az, de arra igen, hogy onnantól elindult a lavina. Az első tudakozódásokra még tudtam reagálni, elvégre én is nagyon szeretem a csillagászatot. Viszont nem vagyok asztronómus, egy idő után elakadtam. Bevallottam neki, hogy bizony, nem vagyok mindentudó és elmentünk a könyvtárba. Az ifjúsági részlegen egy teljes falnyi szakirodalmat találtunk. Bevetettük magunkat az egyik olvasó kuckóba, kábé húsz kötetet betáraztunk és nekiláttunk válogatni.

Volt ott mindenféle minőségű, tartalmú szakirodalom. Vicces, kicsiknek való, kérdezz-felelek, komolyabb, vérprofi. Sorra tettem a gyerekem elé a korának megfelelőket, de ő következetesen félretolta az összeset. Természetesen a legnagyobb, legbonyolultabb kötetet választotta. Még én is alig bírtam el, de ez volt a legkisebb gond. Olyan információkat tartalmazott, hogy még nekem is alaposan át kellett rágni magamat a magyarázatokon. Tele volt szakkifejezésekkel, számomra értelmezhetetlen fogalmakkal. Még jó, hogy a hátuljában volt szómagyarázó, különben elvéreztem volna.

„Kisfiam, ne kezdjünk valami egyszerűbbel?" – fordultam a gyerkőcöm felé. Ő rám nézett és halálos komolysággal közölte: „Azokat már kiolvastam, anya."

Eltűnődött a képen, amit vágtam. Rajtam egyszerre futott át ezer kérdés.

Aztán rájöttem. Az egyik ismeretterjesztő csatornán ment egy ilyen műsor a világegyetem titkairól. És akkor esett le, hogy hónapok óta ezt nézzük lefekvés előtt. Abban a pillanatban megvilágosodtam, fogtam a bazi nagy könyvet, kikölcsönöztük és hazamentünk. Én balga, úgy gondoltam, ezzel az ügy letudva, majd olvasgatjuk, ott vannak a válaszok és kész. Természetesen nem így lett. Itt kezdődött igazán a kálváriám. Kábé fél percenként érkezett a kérdéshalmaz, persze mind úgy kezdődött:
„Anya, miért?" – és folyt. köv.

Így esett, hogy rá kellett jönnöm, olyan nincs, hogy egy anya nem tudja a válaszokat. Így hát esténként, mikor a fiam már elaludt, kézbe kaptam a monstrumot és tanulmányoztam. Nehogy szégyenben maradjak.

Nyitókép: Shutterstock