Tudod, egyszerűbb lenne, ha utálhatnálak

Ha nem lennél ennyire nyuszi, ha képes lennél a szemembe nézni és azt mondani: nem bírod tovább. Mert mondjuk, nem jöttek be az elképzeléseid, és mégsem az vagyok, akit a fejedben összeraktál. Biztos csodás képet festettél rólam, és arcon csapásként ért a valóság, hogy én sem vagyok tökéletes.

Tudod, ez a legnehezebb része. Nincs mit a fejedhez vágjak. Minden, amit okoztál, szép volt, és vicces, a maga morbid módján. Azt hittem, más vagy mellettem - és még a mai napig ezt hiszem: feloldozlak a bűneid alól, kifogásokat keresek.

Én voltam a szó, te voltál a tett: minden gondolatom ott volt a két kezedben. De ha menni akarsz, akkor menj! Csak kérlek, gyorsan, hogy ne fájjon feleslegesen.

Pedig egy darabig milyen szépen ment minden. Aztán akkora terhet raktál a vállamra, hogy csak roskadozom alatta - néha járni is nehéz tőle. Édes kínnak hittem, de ma már csak a fájdalom súlyát érzem a tarkómon.

És ilyenkor mindig úgy érzem, mintha még lenne rá esély, hogy visszatérj. Könyörögnék, hogy vedd el tőlem ezeket a pillanatokat, és vidd magaddal az érzelmeimet olyan messzire, amennyire csak tudod.

Ha végleg elmész, megtartom az utolsó szál rózsát, amit tőled kaptam - emléknek, és örökös figyelmeztető jelnek, hogy soha többé ne szeressek így embert, ahogy téged. Hogy ne feledjem: feladni önmagam hatalmas hiba, mástól elvárni ugyanezt pedig szégyen, és nem emberi.

Állítólag nincs rossz döntés, csupán kockázat és következmény. Te voltál az én kockázatom, és az eltűnésed volt a következmény. Csak tudnám, miért nem szóltál, hogy nem bírod, hogy ez neked túl sok...

Hülyének fognak hinni, hogy érted felrúgtam volna mindent... De ők nem tudják, hogy te voltál az egyetlen, aki az utóbbi években képes volt kiforgatni engem a lelkem legsötétebb világából. Az egyetlen, aki megragyogtattál - csak utána elvetted tőlem a napfényt.

Megfogadtam már, hogy nem sírok senki után. Te mégis kicsalod belőlem a könnyeket még az utolsó leheleteddel is. Benne ragadtam az érzésben és a pillanatokban. Mint a mocsár, úgy nyel el, én pedig hagyom. Hagyom, mert így könnyebb lesz.

Elengedlek, és ha újra meglátlak, tárt karokkal fogadlak majd. Ölellek és szeretlek tovább, ahogy addig is tettem. A felhők is sírnak utánunk, ne ázz el kérlek...

Nyitókép: Shutterstock