Létezik olyan, hogy szerelemimmunitás?

Ez nem holmi szenvelgés, én még tényleg nem voltam soha szerelmes. A szerelem olyan számomra, mint egy délibáb, amolyan nem valóságos valami. Vagy, mint Columbo felesége: hiszem is, meg nem is, hogy létezik. Az is megfordult már a fejemben, hogy talán immunis vagyok a szerelemre. De vajon létezik olyan, hogy szerelemimmunitás?

Nem hozott lázba a lassúzás

Általános iskola végén kezdett gyanús lenni nekem a dolog. Akkor már a legtöbb barátnőm odavolt valamelyik fiúért. Ragyogó szemmel mesélték, hogy például a kiszemelt felkérte őket a sulibulin lassúzni, vagy hozott nekik egy pohár üdítőt. Hát, nem tudom. Ha engem felkért egy fiú táncolni, én inkább kínosan éreztem magam, mintsem izgatottnak, de hogy a szemem nem csillogott úgy, mint a barátnőimé, az tuti.

Én meg ott álltam mint a hülye, és amikor megkérdezték, van-e pasim, csak hebegtem-habogtam. Ezt persze nem értették, mert nemhogy csúnya nem voltam/vagyok, de kifejezetten a szép lányok közé soroltak mind a gimiben, mind a főiskolán. Lett volna jelentkező bőven, ám engem már attól is kirázott a hideg, ha arra gondoltam, hogy valamelyik megfogja a kezemet. Hát még akkor, ha ennél többet is akar... Brrrrrr!

Lányregényes romantika

Olvastam a könyveket, amelyekben a mindent elsöprő szerelem hegyeket mozgat meg és elképzeltem, hogy egyszer velem is megesik. Vágytam rá. Vágytam egy fiúra, akiért én is lángolni tudnék. Akivel átélhetném ezt a magasztos érzést és az őrjítő szenvedélyt. De csak nem jött. Kétségbeesetten kutattam, mi lehet a baj velem? Éjszakákat töprengtem, de nem jutottam előrébb. Aztán a 19. szülinapomon döntöttem. Ha soha senkinek nem adok esélyt, akkor soha még csak sanszom sem lesz arra, hogy megtapasztaljam, milyen is szeretni. Így elhatároztam, hogy a következő randikérésre, ha csak kicsit is vonzónak találom a pasit, igent mondok. Nem kellett sokat várnom, pár nap múlva egy csoporttársam el is hívott kávézni.

Amikor a negyedik sráccal töltöttem az első randimat és őt is kedvesen elküldtem, rájöttem, hogy ez sem megoldás. Én lettem az egyrandis csaj. De mi a fenét csináljak, ha egyszer egyiknél sem éreztem a vágyat, hogy újra kettesben legyek velük, ha pedig elképzeltem, hogy úgy hozzámérnek... inkább ne.

Szeretem, de nem vagyok szerelmes

Hamarosan ott álltam húszévesen, szüzen – legalább egy-két csókon már túlvoltam, bár azokban sem volt köszönet –, egyetlen kapcsolat nélkül és tudtam, hogy ez így nem mehet tovább. Rendeztem magamban a soraimat, és elhatároztam, hogy amikor legközelebb randira hív egy tényleg jóképű srác, akkor minimum öt találkán részt kell, hogy vegyek vele.

Ekkor jött Dávid. Dávid egyébként maga volt az isten lába, de komolyan, úgyhogy szavam sem lehetett. Baromi jól nézett ki, a csajok bomlottak érte és nekem is tetszett, de nem volt meg a szikra, amire vágytam. Ennek ellenére az első randit egy második követte, majd egy harmadik. Igazából minél többet találkoztam vele, annál jobban feloldódtam és annál jobban élveztem a társaságát. Míg az első randi után szinte számoltam, hogy mikor telik majd le az öt alkalom, a harmadik után már vártam a találkozásainkat. Azt mondhatom, jó volt Dáviddal minden szinten. Még a csókját is élveztem, holott előtte inkább viszolygást éreztem, ha egy-egy randipartneremnek megengedtem, hogy megcsókoljon.

Dáviddal azóta is együtt vagyunk. Immár 3 éve. Összeköltöztünk és mondhatom, hogy boldog párkapcsolatban élünk. Remekül kiegészítjük egymást, remekül együttműködünk, hasonló az ízlésünk, a jövőképünk, az életfelfogásunk.

Bár nagyon jó vele minden téren – a szexben is –, mégsem tudom még mindig, hogy milyen az, amikor elakad a lélegzetem, ha meglátom a másikat. Amikor kiugrik a szívem a helyéről, ha csak hozzámér. Amikor elvesztem az eszemet és bármire képes lennék a másikért. Lehet, hogy mindez csak a könyvek, filmek világában létezik és túl sokat akarok? Vagy tényleg immunis vagyok a szerelemre?

G. Hajnalka

Nyitókép: Shutterstock