Nyílt levél a szerelmemnek, aki azt ígérte, elválik értem

A szív és az ész harca ez, melyből úgy érzem, nem jöhetünk ki győztesen... Túl vagyunk pár szakításon, mert tudjuk, hogy nem jó ez így, és pont annyi békülésen is, mert érezzük, hogy egymás nélkül sem megy... Íme a legutóbbi levelem, mely tegnap éjszaka született egy újabb hullámvölgy legmélyén:

"Szia Kedvesem!

Dühös vagyok. Iszonyatosan ideges. Nem akarok olyat mondani, amit megbánnék... pedig tudnék. Már sírni sem tudok, csak remegek, olyan ideges vagyok, hogy hogy lehettem ennyire hülye?! Aztán lenyugszom és átveszi az indulatok helyét egy furcsa, szokatlan érzés: a csalódottság.

Miért hitegetsz azzal, amiben magad sem hiszel?

Mire volt jó ez az egész? Azt ígérni, hogy egy pár leszünk, hogy elköltözöl, mert én vagyok a mindened. Mit akarsz tőlem? Mit vársz tőlem? Csak játszol velem? Azt hiszem, inkább elengedlek, mert, ha valamiért ennyit kell küzdeni, az már nem is biztos, hogy az én utam.

Nem tudom, mit mondjak, elfáradtam abban, hogy mindig mosolygok, hogy mindig igyekszem megértő, szép, okos, vicces és szexi lenni, a végletekig alkalmazkodni, mindenkit félre lökni, háttérbe szorítani, ha jössz. Üres vagyok, bánatos, szomorú és csalódott - és ez nem szemrehányás, inkább csak fáj, nagyon fáj.

Én valóban hittem bennünk és azt hittem, hogy te is hasonlóan érzel. De már azt gondolom, hogy csak én vagyok/voltam így ezzel, és ez is nagyon fáj. Szerinted az én lelkemet ki ápolja? Engem ki támogat és bíztat, amikor minden kilátástalan? Sír a lelkem, vérzik a szívem, ennek így semmi értelme, nem csinálhatjuk ezt egymással tovább.

Talán az idő majd ezt megoldja, ha már a közös utunkat nem sikerült neki. Megkímélhetsz az "igazad van, de" a "mindig szeretni foglak", és a "ha bármikor segítség kell" kezdetű mondataidtól. Kívülről fújom az összeset.

Tudod, nagyon sokat köszönhetek neked, és ezekért mindig hálás leszek, de egy valamit azonban nem pótolnak a millióid: TÉGED. Egyszer talán majd megérted. Megérted, hogy nem a lopott órákért tartottam ki, sokkal inkább azért, mert hittem abban, hogy rengeteg közös élményünk lehet, ha egyszer végre elválsz. Jó érzés volt azt gondolni, hogy a mi viszonyunk nem csak a szexről szólt, és borzalmas volt azzal szembesülni, hogy mégis.

Fáj, ha nem látlak, fáj, ha nem hallak, és az is, ha igen - így ebben a formában. Nem rajtam múlik és mégis. Nem tudom, min mész keresztül, és mégis.

Egyszer s mindenkorra le kell zárnunk. Valahogy. Nem tudom, hogy. Csak ne játssz velem. Mert belehal a lelkem, nem akarok szenvedni, nem akarok második lenni, nem akarok pótlék lenni, nem akarok a virtuális szerelmed lenni! Illetve, hogy pontosítsak, nem a virtuális szerelmed akarok lenni! Ha pedig nem tudsz tűzön-vízen keresztül menni és kiállni az érzelmeidért, a szerelmedért, akkor neked nem én vagyok az igazi.

Mit is mondhatnék még?

Légy boldog. Z."

Vajon mi lesz rá a válasz, vagy lesz-e egyáltalán? Ezt se tudom, és ezt is majd az idő oldja meg. Mindig szeretni fogom azt a nőt, akivé mellette váltam. Megtanított szeretni és elfogadni önmagam, ezáltal teljesen más ember lettem. De meg is erősített, ezért mindig kicsit tovább bírom nélküle, és remélem, egyszer talán megérkezik az életembe az a személy, aki nem engedi el a kezemet - és a tiltott percek, a kifogások helyett velem tart, akármerre visz majd az utam.

Csepregi Zita

Nyitókép: Shutterstock