magazin kibeszélő újjászületés szakítás fájdalom
Lassan egy hónapja, hogy kisétáltál a közös életünkből. A távozásod annyira szíven ütött, hogy azóta sem térek magamhoz. Hol a kanapén, hol a szoba kellős közepén fekve találom magam azt várva, hogy mikor ér véget ez a szörnyű rémálom és sétálsz be újra az ajtón.

Öt év, rengeteg idő, rengeteg közösen megélt pillanat, közös tervek, célok és megannyi közös élmény. Mikor először láttalak tudtam, hogy kellesz nekem és éreztem, hogy neked is megdobban érted a szívem. Azt éreztem, te vagy az igazi, akivel minden jót és rosszat meg akarok élni az életben. Egy ideig te is azt gondoltad... aztán elromlott valami. Legalábbis ezt mondtad nekem négy héttel ezelőtt, amikor hazaértél munka után és kérted, hogy beszéljünk. Tudtam, hogy valami nincs rendben, de azt nem hittem, hogy le akarod zárni. Azt mondtad, valami elmúlt, s úgy érzed, többet nem jöhet vissza. Ezeket a szavakat hallva másodpercek alatt hullottam a darabjaimra. Azt éreztem, hogy teljesen megsemmisülök és vége az életemnek. Nélküled nem akarok semmit, nekem te vagy a minden. De rá kellett ébrednem arra, hogy neked nem én voltam az.

A távozásod utáni első napokra nem is emlékszem, magzatpózban mozdulatlanul feküdtem a fürdőszoba szőnyegen.

Nem voltam éhes, nem voltam szomjas, nem éreztem magam fáradtnak. Ürességet éreztem. Eltelt két nap, mire kikecmeregtem a fürdőből és a nappaliba tettem át a székhelyemet. Néha bekaptam egy két falatot, néhány pohár bort, de továbbra is csak észrevétlenül túléltem a napokat. Az ötödik napon a semmiből csapott pofon a hiányod, arra ébredtem, hogy fáj a mellkasom és sírok. Véget ért az üresség, mérhetetlen fájdalom és szomorúság lett úrrá rajtam. Azt éreztem, nem akarok tovább élni nélküled. Kerestem az illatodat a lakásban, bármit, ami rád emlékeztet, ami megerősít abban, hogy egykor valóban az életem része voltál és nem vagyok bolond. Pokoli napok voltak, nem gondoltam, hogy egyszer felállok ismét.

Forrás: Shutterstock

Egyik nap arra ébredtem, hogy egy boros üveget és egy tábla csokit ölelgetek. Felkeltem, belenéztem a tükörbe és meghökkentem saját magam látványától. Büdös voltam, csapzott, beesett az arcom, karikásak lettek a szemeim, árnyéka voltam a régi önmagamnak. Robot üzemmódba kapcsoltam, letusoltam, rendbe szedtem magam és nekiálltam takarítani. Az agyam még mindig nem akarta, hogy gondolkodjak, de azt éreztem, a legnehezebb napokon túl vagyok.

Monoton időszak következett. Az agyam továbbra sem akart rendeltetésszerűen működni, de ennek ellenére valami mégis vitt előre és azt akarta, hogy cselekedjek, ne hagyjam el magam. Esténként azonban mindig rám tört az üresség és a magány.

Féltem, hogy soha nem leszek már jobban, pedig a szívem mélyén legbelül már vágytam rá.

Hosszú idő után egyik reggel arra ébredtem, hogy futni szeretnék. Belebújtam a melegítőmbe, futócipőt húztam és meg sem álltam a parkig. Alig bírtam féken tartani a lábaimat, táltos paripaként szaladtak előre. Néhány kilométer után valami bizsergő érzést terjedt szét a testemben és olyan erő vitt előre, amit réges-régen nem éreztem már. Azon kaptam magam, hogy széles vigyorral az arcomon futok. Megállíthatatlan, életerős, magabiztos voltam, aki előtt nem létezik akadály. 10 kilométer után elégedetten és hatalmas nyugalommal sétáltam haza. Tudod miért? Mert végre rájöttem, hogy nélküled is van értelme az életemnek.

Nyitókép: Shutterstock

Mondd el Te mit gondolsz!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.