Megszerezted, a tiéd, de vajon meg is tudod tartani?

A helyzet az, hogy rengeteg helyen látom és a saját életemben is tapasztaltam már, hogy sokan egy stabil kapcsolatban egyszerűen elengedik magukat. Kezdetben úgy viselkednek, mint az állatok a násztánc idején: olyankor gyönyörű színpompás minden toll, bőr, bunda. Mindent megtesznek, hogy felhívják magukra a másik figyelmét, és mindent megtesznek, hogy meg is szerezzék a kiszemeltet. Nos, az embereknél ugyanígy működik.

Ezek a dolgok nagyon fontosak. Ki állna szóba egy ápolatlan, önmagára igénytelen figurával? Azt hiszem, senki.

Pezseg az élet, az udvarlás, mindenki a legjobbat teszi bele az ígéretesnek induló kapcsolatba. Aztán valami történik. Amikor már biztos minden, elkezdődik a változás. Nem mondom, hogy mindig, minden esetben, de túl sokszor. Többször, mint kellene. Elkényelmesednek az emberek, aztán csodálkoznak a következményeken. Nem mondom azt sem, hogy egy kapcsolatba, együttélésbe nem fér bele egy kis lazaság.

Mert egyszer csak arra leszünk figyelmesek, hogy a kedves már nem borotválkozik rendszeresen és a fodrászt is ritkán látogatja. Nekem speciel bejön egy kis férfias borosta, de amikor egy szanaszét álló szőrkazlat látok a párom fején, az már lehangoló. Ugyanez a helyzet a hajkérdéssel: miért kell megvárni, amíg már vállalhatatlan az ember fején lévő szőrzet? El lehet menni időben is a fodrászhoz, ugyanannyi erőfeszítésbe telik hamarabb időpontot kérni.

Előkerülnek szörnyű ruha darabok: a kinyúlt, rojtos, kifakult pólók, nadrágok tömkelege. Az ember meg csak néz - mi történt? Hova lett az ápolt, önmagára igényes másik felünk? Valljuk be őszintén, jó úgy ránézni a másikra, hogy felfalom a szemeimmel. De, ha azt látom, hogy leharcolt, igénytelen, sok minden eszembe jut, csak az nem, hogy ő életem szerelme, és imádom legeltetni rajta a szemeimet. Ez az egyik legrombolóbb kapcsolatgyilkos attitűd.

Félreértés ne essék, nőknél is ugyanígy előfordul ilyesmi. Egyszer csak villognak a szőrös lábak, a lenőtt körömlakkok, az éppen csak összekócolt frizurák. Jön a kényelmes szöveg: tél van, úgysem látja senki. Ja, senki. Csak éppen az, aki a legfontosabb. Akinek jól kellene esnie, ha ránéz a választott nőre. Szóval, oda-vissza működik a történet.

Anno, mindig figyeltem a nagyszüleimet, ők soha nem voltak egymás előtt igénytelenek. Sőt. A mamám mindig elvonult, ha szépítkezett, nem akarta vele lehangolni élete férfiját. És viszont. Bevallom, én sem tudom elképzelni, hogy a férjem előtt fessem a hajam vagy tegyek pakolást a képemre, a szőrtelenítést sem előtte intézem. Vannak dolgok, melyek nem tartoznak a másikra, és kész. Bármit is sugalljon a mai társadalom, kell, hogy megőrizzük a varázst.

Nem erről beszélek. Hanem arról, hogy jó legyen egymásra nézni, és ahhoz kell egy határ, amit nem lépünk át. Vannak természetes dolgok, amelyek hozzátartoznak az emberi élethez. Ilyen a szellentés, böfögés, orrfújás, mosdóba járás. Ezek mind rendben vannak. De az már nagyon nincs, ha ezt előttem művelik, fittyet hányva arra, nem vagyok kíváncsi az orrtúrásra. És a szelekre sem, amit aztán még szagolhatok is. Hiába természetesek, attól még nem kell állandóan, lehangoló módon a társunk elé tárni. Nem ezt jelenti az egymás előtti őszinteség. És nem ezt jelenti önmagunk felvállalása sem.
Szóval, én azon az állásponton vagyok, hogy kell a varázs. Főleg a hosszú éveken át tartó kapcsolatokban, hogy jó legyen mindig egymásra csodálkozni. Az embernek önmagára kell legelőször igényesnek lennie, aztán magától értetődő, hogy a társát is megtiszteli ugyanezzel. Ez egy aprónak tűnő, de nagyon fontos eleme a hosszú távon is jól működő párkapcsolatoknak. Ha következtetést kellene levonnom, azt mondanám: hölgyek, urak, ne engedjétek el magatokat!

Nyitókép: Shutterstock