Az első igaz barátság örökre az ember lelkébe ég

Egyszer valaki azt mondta, hogy a legelső igaz barátság, szerelem, csók, örökre az ember lelkébe ég. Ez igaz. De azt soha nem gondoltam volna, hogy egy baráti kapcsolat ennyi éven át is megmaradhat.

Angyallal a középiskolai évnyitón találkoztunk először. Úgy mentem, mintha a fogamat húznák. Úgy éreztem, tévedésből kerültem abba az iskolába, egyáltalán nem akartam oda jelentkezni, nem érdekelt a szakma se. Sőt, a hideg rázott attól a területtől.

Van még egy nulladik hely azon a lapon, mondták, ugyan írjam már be, amit kitaláltak nekem. Hiába mondtam, hogy nem akarom, nem érdekel, csak annyit reagáltak - számomra érthetetlen módon -, hogy ha véletlenül máshova nem vesznek fel, oda még mehetek.

Tűnődtem, ugyan miért ne vennének fel máshova? Egyszerűen nem értettem a dolgot, de belém égett. Így esett, hogy oda, ahova a legjobban szerettem volna felvételizni, nem mertem elmenni. Ez volt az első kudarc, húsba vágó csalódás. Akkor már éreztem, hogy úgy belém sült az a „ha máshova nem vesznek fel", hogy képtelen leszek megmutatni, mire vagyok képes. Ennek megfelelően, amikor beléptem a másik hőn áhított szakma felvételijére, lebénultam. Remegett a kezem, a gyomrom kővé dermedt. Az esélytelenek biztos tudatával ültem le, és elég hamar közölték is, hogy „köszönjük, ennyi volt". Megadtam magam, és beletörődve írtam meg a nulladik helyi írásbelit, ami nem mellesleg, hibátlan lett... Így hát, oda vettek fel.

Ilyen előzmények után indultam az évnyitóra, tele daccal, keserűséggel, haraggal. Direkt sutba dobtam minden előírást: vastagon kisminkeltem magam, miniszoknyát húztam harisnyatartóval, a lázadás összes elemét felvonultattam. Egy pillanatra átfutott rajtam, amikor az iskolaudvarra léptem, hogy „úristen, mit művelek?" Néztem a többi gyereket, akik közül én is egy voltam, és mégsem; jól fésült, illedelmes fiúk és lányok álltak mindenfelé, az előírásoknak megfelelő egyenruhában. Akkor megint remegni kezdett a lábam, de visszaút már nem volt.

Összeszorítottam a fogaimat és emelt fővel bemasíroztam. A megbotránkozó, kíváncsi tekintetek valósággal égették a bőrömet. Éreztem, megvetnek, sajnálnak, elkönyvelnek. Nem vethettem a szemükre, elvégre mindent elkövettem, hogy ez így legyen. Végig szenvedtem az évnyitót, majd a leendő termünkbe tessékeltek bennünket. Leghátra telepedtem le, és olyan dühös tekintettel, arckifejezéssel néztem, hogy senki sem mert közeledni. Nem is akartam. Azt akartam, mindenki hagyjon békén. Üvölteni tudtam volna, mert tudtam, nincs választásom, ebbe az iskolába, erre a szakra fogok járni. Leszegett fejjel bámultam a padot.

Már éppen szólni akartam valami sértőt, de bennem akadt a szó: egy lány állt előttem fekete Martin Gore-frizurával. Ragadt a feje a lakktól. A száján fekete rúzs, a szeme vastagon körbehúzva. Nem tudtam eldönteni, hogy csúnya vagy sem. Érdekes volt, az biztos. Hasonlóan deviáns, mint én. Rögtön egymásra éreztünk, a két lázadó, aki „véletlen" került az ominózus iskolába. Szó nélkül arrébb húzódtam, ő pedig leült mellém. Bemutatkoztunk és valahogy rögtön éreztük, hogy mi barátok leszünk. Láthatatlan szövedék fonódott közöttünk, és ma már tudom, hogy nincsenek véletlenek. Semmi másért nem alakult ez a történet így, csak azért, hogy mi ketten egymásra találjunk.

Rengeteg mindenen átmentünk együtt, megszámlálhatatlan közös élményünk, emlékünk van. Voltak időnként konfliktusaink, de a barátságunk a mai napig töretlen, pedig alig találkozunk, mivel Angyal sok éve már, hogy több mint 8000 kilométerre lakik tőlem. Évente egyszer találkozunk, és mindig ugyanott folytatjuk, ahol befejeztük. Az esztendő többi részében online tartjuk a kapcsolatot, így naprakészek vagyunk egymás életében.

Nyáron, amikor hazajött és mentem elé, minden olyan egyértelmű volt. Én kiugrottam az autóból, Angyal ledobta a cuccait a földre, és rohantunk egymás felé. Csak öleltük egymást, nevettünk, és pár percre újra kamaszok voltunk. Ezért nem múlhatóak felül soha az első, igaz barátságok.

Nyitókép: Shutterstock