Te is utálod, amikor a pálinkától bűzlő szomszéd nyakon önt egy vödörnyi kölnivel?

Gyerekkoromból sok szép emléket őrizgetek az ünnepekről. Ez leginkább az anyukámnak és a nagymamámnak köszönhető, akik mindig igyekeztek különlegessé tenni az év jeles napjait. Emlékszem, húsvétkor mindig tojást festettünk, sőt a mamával egyszer még a viaszos tojásírást is megpróbáltuk – igaz nem sok sikerrel. Rengeteget színeztünk, papírfigurákat díszítettünk tarka galacsinokkal, nyuszifészket készítettünk, a tesóm pedig locsolóverset tanult – persze amikor már kamaszodni kezdett, soha nem a mamától hallottakat adta elő, hanem valami döbbenetes vagy trágár verziót...
Ilyenkor barkát is szedtünk, amit aztán feldíszítettünk, a tojásfa pedig a húsvéti asztal legfőbb ékessége lett. Vasárnap kirándultunk egy nagyot, egész nap csavargott a család, a hortobágyi kiruccanásunkat például a mai napig emlegetem. Minden szép volt, minden jó... egészen húsvét hétfőig. Ekkor ugyanis eljött az a nap, amit már gyerekként is szívből utáltam.

Büdös bácsi, büdös kölnivel

A húsvét hétfőtől való irtózásom – akárcsak az ünnepek szeretete - szintén a gyerekkoromhoz köthető, ott gyökeredzik jó mélyen és kiirthatatlanul. A kellemes emlékek mellett ugyanis akadtak erre az időszakra vonatkozóan kellemetlenek is. Az, hogy pontosan melyik volt az a konkrét történés, ami örökre megpecsételte nálam a húsvét hétfő sorsát, a mai napig élénken él bennem - mint a hortobágyi kirándulás, csak éppen ellenkező előjellel.
Tíz éves lehettem, amikor otthon vártuk kislányként a locsolókat, és ők meg is érkeztek. Rokonok, szomszédok, ismerősök.

Egy ideig nem is volt ezzel gond, még a büdös kölnik ellenére is derekasan álltuk a sarat, ám akik a későbbi órákban érkeztek, azoknál már előfordult, hogy kevésbé forgott a nyelvük, nem ment úgy a szavalás és egyre kínosabbá vált az egész locsolkodás.

Géza bácsi pedig feltette az i-re a pontot és elérte, hogy végképp kiábránduljak ebből a hagyományból. Az öreg az utcánkban lakott, s mire a házunkhoz elért sok családot meglátogatott és sok pálinkát meg is kóstolt. Emlékszem, nagyon hosszan nyomta a csengőnket, majd kurjongatni kezdett, hogy biztosan halljuk, megérkezett locsolni. Akkor nem nagyon értetem még, miért jár Géza bácsi olyan furán – azt sejtettem, fáj a lába... Ma már tudom, hogy talaj részeg volt az öreg, mire odaért hozzánk. Leült a nappaliban és megjegyezte, hogy szomjas, mire anyukám – okos asszony lévén - töltött neki egy pohár vizet.

Csettintett egyet a nyelvével, majd felugrott – a lendülettől majdnem el is vágódott, hiszen az egyensúlya így délután már nem volt az igazi – és elkezdett szavalni... azaz elkezdett volna, mert bizony az ő nyelve is összeakadt. Valamit makogott, de végül legyintett és elintézte annyival: „Nah, tudjátok...". Előkapta a kölnit és elsőként engem öntött nyakon vele. De a szó legszorosabb értelmében! A büdös kölni a fejbúbomtól indult, folyt végig a homlokomon, a tarkómon, bele a fülembe, nyakamba. Nem sajnálta az öreg. „El ne hervadj!" kiáltotta vigyorogva, majd átölelt és meglapogatta a hátamat. Éreztem, ahogyan a penetráns lötty szaga keveredik Géza bácsi bukéjával, amelyben benne volt az izzadtság, a cefre és a reggelihez elfogyasztott újhagyma is.

Igen, határozottan itt szökkent szárba a locsolkodással kapcsolatos ellenszenvem, ami azóta mély és erős gyökereket eresztett.

Nyitókép: Shutterstock