A sokadik szerelem sosem lesz olyan, mint az első!

Hogy a korral az érzelmeink mélysége is nő. Miért az első szerelemnekadjuk mégis a legtöbb esélyt, és nem annak, amelyik életünk azon szakaszában talál ránk, amikor házasságra és családra vágyunk? Mert a fiatalság adta könnyedség a harmincas években egyre jobban eltűnik. Nem marad más, mint a bizalmatlanság, a "takarót húzok a fejemre" és a "jöjjön inkább a szerelem házhoz, miért nekem kell tennem érte" érzése.

Csalódtam én is - legutóbb abban a kapcsolatban, amelynek egy életen át kellett volna tartania. Biztonságot, szerelmet adnia, miközben olyan hátteret nyújt, hogy ne érdekeljenek a munkahelyi konfliktusok vagy a pofátlan autósok. Mégis akkora és olyan mély sebet szereztem, mely után képtelen vagyok elhinni, hogy ezt egy új szerelem begyógyíthatja. Hiába fogalmazódott meg bennem az érzés, hogy igenis szeretnék a világ és a benne élő férfiak felé nyitni, mégsem tudom megtenni.

Nosztalgikusan elevenítem fel az első szerelmemet, vágyom azokra a pillantásokra, szabadságra, boldogságra, amit akkor tapasztaltam. Közben pedig érzem, nem tudnék már annyit adni, mint tizenöt évvel ezelőtt. Hiába vagyok képes még ma is felidézni annak a nyárnak minden pillanatát, érezni a Nap sugarát az arcomon, a színeket és az illatokat, ha már nem bírok esélyt adni az ismétlésnek. Még akkor sem, ha tudom, hogy a múltnak nem volna szabad kísértenie, hogy a legutóbbi csalódásom után nem azzal a személlyel élném át az új szerelmet, aki megbántott.

Tiszta lapot nyitok, amelyikről leradíroztam mindent, ami az előző kapcsolatomhoz tartozott, de sajnos a betűk által hagyott barázdák még mindig látszanak a fehér papíron. Üresnek tűnik, mégsem az - ahogyan a lelkem is vágyik arra, hogy esélyt adjon, mégsem tud igazán megnyílni. És itt rekedünk meg sokan, hiába jönnek a bölcs tanácsok, hogy "Ne az új férfit okold a múlt fájdalmai miatt!" Valóban nem ezt kellene tenni, de ami egyszer mélyen bennünk van, fáj és szenvedést okozott, azt nem lehet figyelmen kívül hagyni.

Várjunk, de ne arra, hogy ugyanazt fogjuk érezni, mint akkor! Reméljünk, de ne azt, hogy harmincévesen tiniként tudunk rajongani! És higgyünk benne, hogy egyszer belép az életünkbe az a férfi, akit nem érdekelnek a papírunkon lévő barázdák, de lelkünk mélysége és szépsége annál inkább!

Nyitókép: Shutterstock