Közös tetkó – életünk végéig szóló billog

Szerencsére csak egy ex-szel büszkélkedhetek. A kapcsolatunk majdnem hét évig tartott és nagy volt a szerelem. Okkal tehetnéd fel a kérdést: akkor miért lett vége? Mert az élet más-más sorsot szánt nekünk, mások mellett, de szórványosan a mai napig kommunikálunk és nem vagyunk haragban. Hogy ennek van-e köze a közös tetkónkhoz? Lehet. Hogy miért hiszek ebben? Mert mennyivel egyszerűbb megmutatni és mesélni a tetkód történetének okozójáról, mint magyarázkodni, hogy egyébként ez egy bődületes hiba volt részedről és már réges-rég elavulttá vált a jelentése. Még, ha így is van... De legalább nem tűnsz egy felültetett, átvágott szerencsétlennek, aki a bőrén sorakoztatja fel az élete során összegyűjtött „skalpokat".

Amikor elvittem az exemet, hogy pecsételjük meg a szerelmünket egy közös tetkóval, nem ágált ellene. Igyekeztem olyan szimbólumot kitalálni, megtervezni, ami - ha külön utakon folytatnánk -, egyikünknek se legyen kínos, ciki. Egy-egy fél végtelen jelet varrattunk. Én a gyűrűsujjam külső oldalára, ő a füle mögé a fejbőrére. Piszkosul jól mutatott, mikor a fotózásunkon a hajába túrtam és látszott egymás mellett a két tetoválás. Abban biztos voltam, hogy egymás nevét nem vállaljuk be. Elvetemült tetkómániás vagyok, de ennyire még én sem vagyok bevállalós, és ő sem akart volna élete végéig a nevemmel a testén élni. Pláne úgy, amilyen végkimenetele lett a kapcsolatunknak.

Dacára annak, hogy a tetoválás önmagában is szép, és nem feltétlenül kívánja meg a másik felét, néha már bánom, hogy van. Mert hiába a könnyed mese az új kapcsolatnak a régiről, ez egyúttal azt is jelenti, hogy a közös emlékek, pillanatok is örökre velünk maradnak, cipeljük azokat tovább. Már, ha nem tudsz elvonatkoztatni, és csak egy szimpla tetoválásnak tekinteni a hátramaradt motívumot. Én ez vagyok. Az exem a másik véglet, aki játszi könnyedséggel él együtt magán a maradványommal. Őt nem befolyásolja a mindennapokban, például bátran és szemérmetlenül tud fotókat készíteni az új párjával, családjával, akárkijével, anélkül, hogy „én" is belemásznék az emlékekbe. Vele ellentétben én nem vagyok ilyen szerencsés. Ha alkalomadtán úgy készül rólam egy fotó, hogy például az államat támasztom, akkor bizony kikukucskál „ő", és ha meglátja, kárörvendőn felröhöghet, hogy „Haha, látod Rebi? Nem szabadulsz tőlem soha. Köszönd meg magadnak!"

Az elválás, elmúlás lehetőségével mindig számolnom kellene - és kellett volna -, valahányszor újabb kötődésszimbólumot varratok magamra, vagy varrattatok másra is, aki elég merész beszállni a buliba. Azonban nem megy. Ahhoz én túl pozitív, túl nagyszívű vagyok, hogy ezzel foglalkozzam. Nyilván nem vagyok naiv. Ismerem a halál, a szakítás, a kiábrándulás fogalmát, és tudom, hogy ezek az akár közös minták előbb-utóbb már csak egyoldalú jelentéssel fognak majd bírni. Szeretném megtanulni büszkén viselni és egyúttal emlékezni is a miértjükre és mindazokra, akik miatt készültek. Ezt még bőven tanulom, és hogy egy jól ismert klasszikust idézzek: azt hiszem sosem fog benőni a szívem lágya...

Rebi történetét Pokk Brigitta jegyezte le.

Nyitókép: Shutterstock