A betelepedés lélektana

- Van pár darab könyvem, nem tudom őket hova rakni, elhozom, jó?
- Jó.

Így esett, hogy közel 50 darab könyv került hozzám. Pár darab, aha. Természetesen lett helyük, sőt, még örvendeztem is, hiszen olyan kincsek érkeztek, melyek jó időre adtak olvasnivalót. Volt, amire már fájt a fogam, de nem jutottam hozzá, és volt olyan, amit nem ismertem, de nagyon kellettek a látóköröm tágításához. Faltam mindet. Ja, és el ne felejtsem, érkezett egy Hahota-gyűjtemény is. Aki nem tudná, mert már nem az a korosztály, annak elmesélem: a mi általános sulis időnkben ez volt a menő. Az egyik. A Kockás, a Pajtás és egyebek mellett a Hahota volt a legtöbbet forgatott kis könyvecske, tele vicces képregényekkel, érdekes írásokkal. Óriási üzlet volt Hahota-tulajdonosnak lenni. Folyton csereberéltünk, például egy Hahota megszabott darabszámú Star Wars matricára volt beválható. Vagy éppen több azonos példányt másikra lehetett cserélni.

Később érkezett egy féltve őrzött, gyönyörű, egyedi Buddha szobor és két darab imazászló. Az egyik, amit talán mindenki ismer, a több darabból álló, felfüggeszthető fajta, a másik egy hatalmas, szent írással teli, maga a láma áldotta meg. Lassan idekerült az oltár minden egyes alkotóeleme, és egyre több ruhadarab. Apránként megtelt az otthonunk egy férfi jelenlétével.

Egyszer aztán úgy alakult, hogy bimbózó szerelmünk hajlékát – ott élt a férfiember – ki kellett pakolni. Ő másik városba költözött, én pedig segítettem pakolni, csomagolni, költöztetni. Mivel nem tudott mindent magával vinni, újabb holmik kerültek hozzánk, így már két helyen éltünk kétlaki életet. A hét egyik felében ott, a másikban emitt. Mindenhol volt valami mindkettőnk dolgaiból, ne kelljen állandóan hurcolászni.

- Ti most együtt éltek?
- Hát, öööö, hmmm, hát nem is tudom. Szerinted együtt élünk?
- Hát, öööö, hmmm, hát valahol igen. Bár tény, hogy nem hagyományos formában.

Ebben maradtunk. Teltek-múltak a hónapok, egyre nehezebben viseltük az egymás nélkül töltött napokat, bár akkor még a férfiember azt kommunikálta, jól van ez így. Annak ellenére, hogy nem úgy nézett ki.

Mondjuk nekem is kellett, két keserű tapasztalat után úgy gondoltam, franc sem akar még egyszer bárkivel is összeköltözni. De valahogy emiatt a férfiember miatt borult ez az elméletem.

Egyszer csak jött a hír: ki kell költözni abból a másik házból is, de már munka sincs. Más hely sincs. Egyetlen opció maradt: vissza ide, ahonnan indultunk, és jobb híján hozzám. Persze, a jobb híján nem azt jelentette, ha ló nincs, szamár is jó, inkább azt, hogy minek görcsölni albérletkereséssel, egyebekkel - nem sürgős. A férfiember hozzátette, azért úgy rendezkedjem be, hogy ő nem marad, csak amíg nem talál házat. Gondoltam magamban ezt meg azt, de aztán újra költözni kezdtünk.
Így esett, hogy idekerült minden bútor, ruha, egyéb, ami csak befért. És elkezdtünk tényleg együtt élni, hármasban. A férfiember, én és a gyerekem. Napról napra érett minden, mi is. Aztán eljött az idő, hogy szóltam:

- Te, ne keress albérletet. Maradj. Ne éljünk kétlaki életet. Együtt minden jobb és könnyebb.
- Megmondtam, hogy nem költözöm össze senkivel.
- Megmondtad, igen. Ahogy én is. Mindkettőnknek van rossz tapasztalata. Miért ne lehetne most másképp? Ez a kapcsolat teljesen más, mint amihez szoktunk. Megértünk rá. Olyan, amilyenre mindig vágytunk. Adhatnánk egy esélyt...

Bevallom, volt pár körünk. Békés beszélgetős, szenvedélyes indulatos, de mindig előbbre jutottunk egy lépéssel. Fájdalmas volt, mégis felemelő. És végül úgy maradtunk. Összeköltözve. S mit ad az Isten, érdemes volt lebontani a falainkat.

Elmondhatatlan hálát érzek, érzünk, hogy megkaphattuk mindezt. Számomra ez is azt bizonyította, érdemes végigmenni a rögös utakon, nem kell rögtön elrohangálni. Időt kell hagyni, hogy akár a kelesztett tészta, egy kapcsolat is megérjen arra, amire teremtetett.

Nyitókép: Shutterstock