Már egyáltalán nem emlékszem, milyen érzés szeretve lenni...

Azóta figyelem magam, mintha csak egy másik ember lennék. Érdekes azzal szembesülni, hogy egyáltalán nem hasonlítok arra az egykori önmagamra, aki néhány évvel ezelőtt voltam. Arra a szertelen csajra, aki nekifutásból élt meg minden pillanatot, aki mindenről csak jót tudott feltételezni, és aki nem félt semmitől - pláne nem az érzésektől vagy a csalódásoktól. És bár a csalódások engem is elértek - ugyanúgy, mint bárki mást -, mégis úgy tűnt, nem végeztek olyan pusztítást bennem, amit ne oldana meg egy kis idő.

Egy olyan ember, aki a cuki csipke fehérnemű alatt katonai páncélt visel, és a háta mögött kést szorongat a kezében - mindig... Naiv kislányból hitetlen felnőtt lettem. Szar beismerni, de így van. Persze minden "miértre" van egy "mert"...

Szóval, én is meg tudom magyarázni, hogy mit minek köszönhetek - és valószínűleg javarészt jól is látom a dolgokat. De mégiscsak én estem egyik végletből a másikba: én jutottam el odáig, hogy míg régen védtelenül rohantam bele egy érzelmi háborúba, addig ma már egy csokor virágot is úgy fogadok el, hogy közben kicsit rosszul érzem magam. Mert elszoktam a kedvességtől, a törődéstől - és legfőképpen attól, hogy milyen az, amikor valaki gondol rád.

Most pedig csak nézem a tükörképem, és azon tűnődöm: vajon hova lettem én? Hova tűnt az a lány, aki simán csak belesimult egy ölelésbe, és ki ez a másik ember, akit idegesít, ha valaki hozzáér? Mikor veszítettem el a kapcsolódás képességét, és miért érzem magam feszültnek, ha valaki a közelembe próbál férkőzni? És a legfontosabb kérdés: vissza tudom-e még ezt valaha csinálni, vagy örökre ilyen maradok?

Vajon ha valaki el tudná velem hitetni, hogy létezik párkapcsolati boldogság, akkor az változtatna bennem valamit? Vajon visszakapnám saját magam, ha valaki úgy szeretne engem, mint ahogy én is szeretnék szeretni? Vagy egyszerűen ez az élet rendje: így válsz lassacskán mindenre elszánt, hittel teli, lelkes fiatalból tapasztalt, de nagyon óvatos, idős emberré?

Ez a mindennapi életre vetítve azt jelenti, hogy míg régebben minden problémára volt egy megoldásom, addig ma már nem akarok semmit megoldani. Csak elkönyvelem rezzenéstelen arccal, hogy ezúttal is rossz döntést hoztam, rosszul választottam, és elköszönök. Végleg.

Megtanultam elválni emberektől, megtanultam együtt élni a magánnyal, de közben marhára elfelejtettem mindazt, amire igazából vágyom. Megtanultam megvédeni magam, megtanultam elkerülni a felesleges köröket - de közben nem vettem észre, hogy építettem magamnak egy érzelmi ketrecet, ahova ugyan senki keze nem ér el, de én sem tudok hozzáérni senkihez.

És most itt állok a felismeréssel, a megrökönyödött értetlenséggel - és egyfelől végtelenül hálás vagyok azért, amiért van annyi eszem, hogy felismerjek és elismerjek ilyen összefüggéseket. De közben nagyon nehéz nem pusztítani tovább saját magam, mikor minden sejtemben ott tombol a betegség...

Nyitókép: Shutterstock