Nem vagyok gondolatolvasó! Ha valami bajod van, mondd ki!

A „jóember" történetesen a pasija volt, akivel nem lehetett konfliktust rendezni. Ha valami gondja volt, magába fordult és nagyokat hallgatott. Nincs ebben egyébként semmi meglepő, a legtöbb ember így próbálja kezelni a dolgokat, az már más kérdés, hogy ez sehova nem vezet.

Belekerülünk egy párkapcsolatba és ott minden megmutatkozik, feketén-fehéren. Az, hogy mit hoztunk otthonról: milyen konfliktuskezelési és kommunikációs technikákat.

Ez nagyon fontos! A mai társadalom arra van berendezkedve, hogy csak kevesen mondják ki azt, amit gondolnak, mert félnek, hogy akkor nem lesznek szerethetőek. Félnek, hogy az őszinteségük büntetést von maga után. Ez szomorú, de valahol érthető a folyamat.

Egy jól működő párkapcsolat azonban minden ilyen dolgunkra rámutat. Megtanulhatjuk belőle, hogy lehet másképpen is. Meg lehet tanulni, hogy mindennel együtt vállalható vagyok: rosszkedvvel, a hülyeségeimmel, minden érzésemmel és gondolatommal együtt. Eleinte nehéz mindent megbeszélni, ha nem ehhez szokott az ember. Nehéz, mert először nem tudjuk, miként lássunk neki, hogy a másik ne érezze támadva magát, de közben lássa, értse, mi dolgozik bennünk, mi fáj, mi bánt.

Azért is nehéz, mert új módszereket kell tanulni és alkalmazni, a régi meg mindig vissza akar rántani. Amíg nem gyakoroljuk eleget és kitartóan, addig hibázunk is. De önmagában ez nem baj. A baj az, ha rálegyintünk: jól van ez így, ha nem sikerül máshogy, akkor inkább maradjon így. Az is baj, ha ilyen esetekben magunkat kezdjük ostorozni, pedig gondoljunk csak a gyerekekre: amikor járni tanulnak, ezerszer elesnek, de soha nem jut eszükbe, hogy na most akkor én ezért rossz vagyok és befejezem a próbálkozást. Nem! Újra és újra felállnak, újra próbálkoznak, és egyszer csak sikerül. Így van ez a mintákkal is. Előbb-utóbb, ha kitartunk a másik alkalmazása mellett, a régi önmagától megszűnik.

Amit egy előrevivő, jól működő kapcsolatban meg kell tanulni, az, hogy beszélni kell. Mert, ahogyan Szabó Magda is megírta: „A hallgatásnak egy egész fészekalja rút, fekete kisgyereke születik: a félreértés, a sértődés, a megbántott önérzet, a kétely". Ezek pedig sokfelé visznek, csak egymás felé nem. Nyilván nehéz megfogalmazni azt, ami bánt, ami rosszul esik. Számos alkalommal talán ránk legyintettek: „Ugyan, ne reagáld már túl, ne legyél ilyen túlérzékeny, nem olyan komoly ez az egész!" A másik ember érzéseit senki sem vonhatja kétségbe. Ahogyan a megéléseit sem, hiszen nem vagyunk egyformák. Ami az egyiknek fel sem tűnik, az lehet, hogy a másiknak sajgó sebbé válik.

Azért is félelmetes még az őszinte kommunikáció, mert vállaljuk vele a sebezhetőségünket. Vállaljuk, hogy félelmetes bevallani, elmondani, nekem valami fáj, rosszul esik, de ez nem azt jelenti, hogy a másik rossz. Nem róla szól! Rólunk szól! Ráadásul ott van az is, hogy a másik támadásnak veszi majd, amit elmondunk, és negatív módon reagál. Ez is benne van a pakliban. Mindkét félnek változni, tanulni kell a másfajta kommunikációt, a játszmák nélküli kapcsolódást. Ha egész addigi életünkben mást tanultunk, láttunk, alkalmaztunk, nem megy egyik napról a másikra, hogy egy építő módszerbe kezdjünk. Olyanba, ahol a kölcsönös győztes-győztes megoldás dominál.

Lehet, hogy először torokszorítva, szívdobogva, összeszűkült gyomorral kezdjük, de minél kitartóbban követjük ezt az utat, a hozadéka felbecsülhetetlen lesz. Olyan kapcsolatban fogunk élni, ami mentes a szorongó játszmáktól, ahol mindkét fél vállalhatja önmagát. Végső soron mindkét fél törekszik arra, hogy önmagához képest egyre jobb legyen, és egyre inkább megértse a másikat is.

Ebben a formában egy olyan mély biztonságérzet alakul ki, ami semmi mással nem pótolható.
Arról nem is beszélve, hogy ilyen kommunikációval felvértezve senkinek sem kell majd találgatni és gondolatolvasónak éreznie magát.

Nyitókép: Shutterstock