Csak ültem a padon, és arra vágytam, hogy valaki engem is királylánynak öltöztessen

Vidéken születtem, ez olykor most is érződik rajtam, holott évtizedek óta Budapesten élek. Néha azonban még mindig fura, vidékies szavakat használok, pedig az iskolát már egy fővárosi általánosban kezdtem, sok évvel ezelőtt. Ám, ha visszagondolok a gyerekkoromra, akkor elsőnek a gangos parasztház jut eszembe, a falu mögött húzódó szántó, a tyúkudvar, ahol tojást szedtem anyuval és a szénabálák, amelyekre nyáron olyan jó móka volt felmászni. Életem első hat éve.

Aztán történt valami. Anyu azt mondta apunak, hogy elege lett a falusi életből, elege van a gané pucolásából, a kapálásból, a macinacira húzott otthonkából és a gumicsizmából – Budapestre akar költözni. Oda, ahol a nővére is lakik már. Hiányzott neki a testvére, biztosan irigyelte is, hogy Marcsi a kiskert gazolása helyett egy szép irodában dolgozik, ráadásul, ha kedve támad összeülni a barátnőivel, akkor el tudnak menni egy cukrászába vagy egy moziba.

majd ha a faluban elrendeztek mindent, eladták a házat és a földet, akkor jönnek utánam ők is.
Így augusztus végén, a szülinapom után összepakolták a ruháimat, a játékaim egy részét és száműztek a nénikémhez. Én legalábbis így éreztem. Mit is érezhettem volna mást? Az egyke gyerek, akinek sosem kellett osztoznia a szülői szereteten és a figyelmen, most ott találta magát egy idegen városban, egy idegen közösségben, és még a szülei sem álltak mellette. Marcsi nénémről pedig nem mondhatom, hogy ő lett volna a pótszülők gyöngye. A mai napig úgy látom, hogy a háta közepére sem kívánt engem... Talán érthető is. Egy huszonéves, fiatal nő végre a fővárosba költözik. Kell is neki egy állandóan a szülei után síró hatéves!

Csak arra vágytam, amire mindenki más

Nem mondom, hogy rossz életem volt a nénémnél: volt saját szobám, szép ruháim, gondoskodott is rólam, ám a szeretet, az igazi szeretet és törődés teljesen hiányzott a kapcsolatunkból. Mi sem példázza ezt jobban, mint az első farsang az iskolában. Emlékszem, mennyire vártam azt a délutánt. Marcsi néném adott nekem egy fodros ruhát a szekrényéből, ami persze úgy lógott rajtam, mint tehénen a gatya, én mégis gyönyörű hercegnőnek éreztem magam benne. Kaptam egy gyöngysort is, meg egy kalapot, s mivel sosem játszhattam a ruháival, igazán örültem, hogy most megengedte, hogy ezeket viseljem az ünnepségen.

Délután, a farsang előtt nagy izgalommal várta minden gyerek, hogy az anyukája megérkezzen a jelmezével. Először Vera édesanyja lépett a terembe. Előhúzta a hatalmas szatyorból a rózsaszín királylány ruhát, felültette Verát a padra és elkezdte átöltöztetni. Másodjára Dóra mamája érkezett meg, majd Danié, Zsófié és így tovább. A teremben egyre nagyobb lett a hangzavar. Mindenki nevetett, sikongatott a boldogságtól, kiabált, hogy nézzék meg a többiek a ruháját. Az anyukák sorra felültették a lányokat a padokra, és szép frizurákat készítettek nekik, felrakták a fejükre a koronát, kalapot, gyöngyöt, csatokat vagy művirágokat tűztek a tincsek közé, sőt akadt, aki még egy pici rúzst is kapott a szájára. Lassan mindenki elkészült. Mindenki csak én nem.

Főleg az anyukákat, akik mosolyogva igazgatták a lányok jelmezét, haját - és megölelték őket. Az én anyukám nagyon messze volt – tudtam jól. És a néném... a néném a fodros ruhával, a kalappal és a gyöngysorral... hiába lestem az ajtót, hiába reménykedtem, hogy mozdul a kilincs, s ő lép be, csak nem jött.

De nem is őt akartam. Az anyukámat akartam. Azt akartam, hogy itt legyen velem, mint a többi gyerek mamája. Hogy rám nevessen, hogy felültessen a pad szélére, rám adja a farsangi jelmezemet, megfésülje a hajamat, megöleljen. Még azt sem bántam volna, ha ő nem engedi, hogy egy csepp rúzs kerüljön a számra. Csak legyen itt, legyen velem. Félénken kiléptem a sarokból és felmásztam az egyik közeli pad tetejére. Ott ültem és vártam. Vártam a csodát. Hátha... Ám a csoda elmaradt, én pedig csak ültem a padon, és arra vágytam, hogy valaki engem is királylánynak öltöztessen.

Bea történetét Szeitl Mónika jegyezte le.

Nyitókép: Shutterstock