Hideg zuhanyként ért, amikor kiderült: beteg a gyermekem

- Elmehetek hozzád? - sírta a telefonba.

Délután találkoztunk nálam, hogy nyugodtan tudjunk beszélni és ne kelljen arra figyelnie, hogy más is meghallhatja azt, amiről egyelőre csak nyüszítve tud mesélni. Főztem egy illatos teát, készítettem egy kis nassolnivalót, ilyenkor ezek is jót tesznek a testnek és léleknek. Ági karikás szemmel futott be, az arca beesett, a bőre valósággal rátapadt a járomcsontjára. Fénytelen volt és rémült.

- Mesélj! - kértem, s ő belefogott.

Elmondta, hogy először nem is figyeltek fel a jelekre, gyerek dolognak tartották. Marci keveset aludt, azt is rapszodikusan és csak pár étel volt, amit hajlandó volt megenni. Amikor azonban emellé más dolgok is társultak, figyelni kezdtek. Marcinak, ha valamilyen játék vagy bármi más megtetszett, úgy ráfókuszált, hogy órákig nem lehetett kibillenteni vagy elterelni onnan a figyelmét. Nem bírta elviselni a ruhájában a címkéket, kizárólag olyan anyagú holmikat tűrt el magán, ami – ahogyan ő fogalmazott – nem sikálja a bőrét. Rosszul tűrte, ha hozzáérnek, a hangos zajoktól sírva fakadt és rengeteg alkalommal úgy felpörgött, hogy szinte lehetetlen volt megnyugtatni.

Ági akkor ijedt meg komolyan, amikor Marci egy ilyen túlfeszített állapot után leült a kanapéra, kinyújtott kis lábai éppen elérték a peremet. Megtámasztotta a törzsét a háttámlán, majd ütemesen, gyorsan, nagy lendülettel ringatózni kezdett, előre-hátra. Minden egyes hátra csapódáskor iszonyú erővel verte a fejét a támlába. Közben ütemesen kántált, egy, csak a saját számára értelmezhető szót: zendilla, zendilla, zendilla. Ágiék a férjével együtt hiába kérdezték a gyereket, mit jelent ez a szó és egyáltalán, miért műveli ezt a számukra teljesen érthetetlen és félelmetes rítust, Marci nem válaszolt. Soha nem lehetett tudni, mikor hagyja abba.

Ági és a férje ekkor kezdték tudatosan figyelni Marcit. Egy idő után azt vették észre, a kisfiú nem úgy reagál az őt érő ingerekre, mint mások. Sokkal hamarabb telítődik, s azt képtelen kezelni. A ringatózó rítussal – jobb módszer híján – a benne felgyülemlett feszültséget próbálja oldani. Azok, a mások számára magától értetődő és megszokott dolgok, amelyek semmit sem jelentettek a környezete számára, s amit fel sem vettek, nála kibírhatatlan erős ingert jelentettek, ami ellen nem tudott védekezni. Olyan volt, mint egy szivacs vagy egy áramfejlesztő, aminek az összes vezetéke kívül maradt.

A számára túl erős fénytől és zajtól fájni kezdett a feje és órákon át kínozta a migrén, sokszor a hányásig fajuló rosszullétekkel tarkítva. A bőre csak a nagyon puha és természetes anyagú ruhákat tudta elviselni, minden más szúrta, viszketett, hámló piros foltok lepték el a testét. Az ételek közül alig akart valamit elfogyasztani, a tányérján rendszeresen külön-külön csoportok alakultak, színek és formák szerint. Néha magától ment egy ölelésért, simításért, pusziért, máskor – és ebből volt több – sikítva menekült, ha megérezte a közeledési szándékot. A szülein kívül idegenekkel soha nem érintkezett, ha valaki mégis, akarata ellenére vagy váratlanul megölelte, megsimította, az egész teste megfeszült, mindenkit ellökött magától. Ha rosszabb passzban volt, sikítani és sírni kezdett, vagy éppen felugrott és toporzékolt. Nem volt hajlandó azokkal a dolgokkal foglalkozni, amik nem érdekelték, amelyek viszont felkeltették a kíváncsiságát, azokban képes volt teljesen elmerülni, akár órákon át.

Ágiék szakemberhez fordultak. Sokhoz, sokféléhez. Kaptak segítséget, fejlesztést, diagnózist, melyek részben használtak, de végleges megoldást mégsem hoztak.

- Mondd meg, mit tegyek még? Mivel tudok segíteni Marcinak?

S akkor meséltem neki a zebrákról, a hiperérzékenyekről, a másfajta gyerekekről és felnőttekről. Elmeséltem neki, hogy mindazon módszerek mellett, amelyeket kaptak, milyen fontos az, hogy Marci számára pontosan keressék és határozzák meg, mi az, ami használható a mindennapi életben és mi az, amit kerülniük kell. Elmeséltem, hogy egy ilyen emberkének mennyire fontos megtanulnia határokat húzni, kifejezni az igényeit, a szükségleteit, mennyire fontos, mit és mennyit étkezik, iszik, alszik, mozog és mennyi időt tölt másokkal. Elmeséltem, hogy létfontosságú önmaga minél mélyebb megismerése. A szülők pedig úgy tudnak neki ebben segíteni, hogy elfogadják, Marci máshogy tud jól működni, de ezzel nincs semmi gond.

Beszéltünk a megfelelő mennyiségű mozgásról, amivel le tudja vezetni a rengeteg, máshonnan magába szívott energiákat, érzéseket. Meg kell tanulnia olyan technikákat, amelyek segítik abban, hogy különbséget tudjon tenni a saját és mások érzései között. Rengeteg egyedüllétre van szüksége, éppen amiatt, hogy újra tudjon töltődni. S ami szintén nagyon fontos, hogy ezeknek az embereknek, gyerekeknek muszáj elsajátítaniuk meditációs, relaxációs és energetikai gyakorlatokat, mert ők teljesen másképpen rezegnek.

Végül Ági megnyugodva ment haza, s a beszélgetésünk óta eltelt pár év. Marci csodás fiúvá érett, aki ma már teljesen természetesen és harmóniában él mind önmagával, mind a környezetével. Néha csak ennyin múlik.

Nyitókép: Shutterstock