21. századi szerelmi kórság: téged szeretlek, de rá vágyom...

Szeretlek, ugye tudod? Évek óta, minden reggel és minden este melletted kelek fel, és fekszem le. Közös az ágy, néha-néha a párna is.

Hallani már az autókat, amiben a korán dolgozni induló emberek szelik az utakat, és azon gondolkozom, mennyien boldogok lennének attól, ami nekem megadatott. Te. A mesébe illő boldogságunk és összetartozásunk. És én mégis, mint valami hisztis lotyó, egymás után dobálom le a papírzsepiket az ágyról, mert szent meggyőződéssel hiszem, hogy a könnyeim kimossák a szívemből az érzelmeket. Pont úgy, mint a mosószer a foltokat a ruháimból. Azokat az érzéseket és soha ki nem mondott szerelmes szavakat, amiket szeretnék valaki más fülébe suttogni. De nem teszem, mert téged szeretlek.

Én. Te. Ő. Ha beléphet egy harmadik, az sosem egy boldog kapcsolat, nem? Vagy mégis?

Fellángolás. Azt mondták, "Ne aggódj, ez teljesen normális!" meg azt is, hogy "Ez mindenkivel előfordul.", ja és persze a legfontosabbat "Egyszer úgyis elmúlik." Vége lesz. De vajon tényleg képtelenek vagyunk egy életen át egyetlen embert szeretni, vagy ez is csak valami 21. századi, újdonsült szerelmi kórság? Mert a folyamatos hajsza a "még jobb" után a kapcsolatainkra is kisugárzik azt sugallva, hogy ami van, az nem elég?

Együtt vacsoráztunk, sokan, barátok egymás között és ott volt ő is, mellettem ült. Sok hónap után először láttam. És a tünetmentes időszak ezzel véget ért. És most megint fertőzöttnek érzem magam, szétszakadok. Igen, rossz vagyok, és nem vagyok rá büszke, hogy míg azt mutatom, hogy te vagy az egyetlen, a szívemben legbelül helyet adnék másnak is. Csak egy kicsit, hogy legyen ott velem. De az életemben nem teszem. Nem teszem, mert nincsen rá szükségem, mert te kellesz és senki más, mert veled a hétköznapok is színesek.

Nem vagyunk már kölykök, sem szerelmes tinik, akik iskola után a parkban egy fának dőlve három órán át csókolóznak, de van együtt felépített élet, közös lakás, közös célok - minden, amit szerettünk volna, akkor régen. A kettőnk elképzelt miniatűr családja mára már valóság lett. Mi kell még??? Szeretlek.

Mégis van, hogy menekülnék. Valaki mással karöltve, csak pár órára, következmények nélkül.
Vannak rosszabb napok, amikor valamin csúnyán összeveszünk, úgy érzem: elmegyek innen, mert nem vagyok boldog veled. De azzal is tisztában vagyok, hogy vele is ugyanez lenne egy idő után. Talán ez a megszokás rész egyszerűen hozzátartozik a kapcsolatokhoz, így ha külön válnának az útjaink, az pusztán feladása lenne valami jónak? Mert veled minden jó. Nem hibátlan, mégis a maga világi módján tökéletes.

Mindeközben te felébredsz, a zsepiket az ágy alá rejtem, és megyek reggelit készíteni. Neked. Mert szeretlek. Tényleg. Csak néha élnék egy másik életet - nélküled. Vagy valaki mással. Hétköznapi problémák. Azt hiszem, mindenkivel megesik. Legalábbis meséltek már ilyet.

Ehoff Eliza

Nyitókép: iStockphoto