Ha még egyszer szülök, én nem megyek sehova, otthon maradok

- Nyugi, minden rendben, jól van. Menj oda hozzájuk.

Olyan szép és vicces volt ez az egész történet. Ismertem a családfőt régóta, egy gimnáziumba jártunk, s bár elmaradtunk egymás mellől, azért képben voltunk a másik életében, időről időre beszéltünk pár szót. A második gyermekük várása idején kerestek fel, hogy kísérjem végig a várandósságot és a szülést. Az első csemetéjük, egy kislány, hagyományos kórházban született, a nő azt mondta, oda soha többet, más utat szeretne.

Másik városban lévő kórház mellett döntöttek és bevallom, soha szüléskísérésre olyan éberen nem készültem még, mint akkor. Mégpedig azért, mert – nagyon ritka eset – ez a hölgyemény villámszülő fajta volt. Amikor szólt, hogy beindult a szülése, az nála már szinte a kitolást jelentette, ezért nagyon alaposan átbeszéltük, mikor és hogyan indulunk majd. Egy ködös, hideg éjszakán telefonáltak, hogy na, akkor el se induljak, majd ők felvesznek út közben, mert itt már nem lesz idő ide-oda csalinkázni.

Úgy ugrottam ki az ágyból, mint akit a bolha csípett meg. Pakolni már nem kellett, a szülős cuccom mindig összekészítve áll, már jóval a kiírt időpont előtt, ne kelljen hirtelen ébredve, kómásan nézegetni, itthon hagyok-e valamit? Gyorsan rendbe szedtem magam – már amennyire másfél óra alvás után ez lehetséges – és mire megérkeztek értem, már lent toporogtam az utcán. Elég volt csak egy pillantást vetni Böbi arcára, láttam, itt bizony taposni kell a gázt. Finoman odaszóltam Ferinek, ne a kényelmes utazótempót részesítse előnyben.

Neki indultunk, Böbi vajúdott, Feri korrekten és biztonságosan vezetett, annak ellenére, hogy nem hetvennel hajtott és annak ellenére, hogy látszott az arcán a feszültség. Nyugodt voltam, tudtam, hogy odaérünk a kórházba, de megfordult a fejemben, micsoda gáz helyzet, ennyit kell utazni egy jó szülésért valakinek. Végül begördültünk a parkolóba, mi Böbivel indultunk is felfelé a szülészetre, szóltunk a szülésznőnek, pár perc múlva befut a leendő apa is a csomagokkal.

Alig vackoltunk el a kis szobában, Böbi már közölte is, hogy jön a gyerek. Jobb szülés volt, mint az első, pikk-pakk meglett a kisfiú, de mégsem volt tökéletes, nem volt háborítatlan: utazni kellett, izgulni kellett, kérése ellenére hanyatt fektették Böbit. Már ott, akkor mondta, ha még egyszer szülök, én nem megyek sehova, otthon maradok.

A harmadik kisfiúnál így is történt. Akkor jöttem rá, ha az előzőnél izgultam a gyorsaság miatt, na, akkor most felköthetem a gatyám: ha Böbi követi a trendet, akkor bizony nagyon kevés időm lesz odaérni. Abban hiszek, a sors valahogy mindig intézi a dolgokat. Akkor is így volt: egy képzés miatt éppen ott voltam a közeli városban. Éjfélkor lefeküdtem, hiába, mert öt perc múlva csörgött a telefonom, induljak. Böbi hangja kétséget sem hagyott afelől, nincs időm lacafacázni.

Amikor kiértem hozzájuk, az édesanyja a ház előtt toporgott, úgy rántott be az ajtón, hogy papírsárkánynak éreztem magam. Böbi a nappali közepén állt négykézláb egy szivacson, Feri a két gyerekkel bezárkózva a hálóba, érződött már a szülés jellegzetes illata. Sok dolgom nem akadt. Negyed óra múlva napvilágot látott egy igazi kis szerelemgyerek, burokban, azelőtt soha nem láttam ilyet.

A sírásra a hálóból kijött a középső fiú és keresztbe tett karral nézte a bebugyolált anyukáját és az újdonsült tesót. Lépésről lépésre merészkedett közelebb, végül odaért, letérdepelt melléjük, ő a picit puszilgatta, az anyukája pedig kettejüket felváltva. Megható volt, már éppen kezdtem könnyezni, amikor Feri kijött és feltette az ominózus kérdést. Bevallom, végül elnevettem magam, ahogy taszítottam egyet rajta, közelebb az összebújt családhoz, mire végre ő is melléjük kuporodott, megérkezett a lánytesó is, kicsi rakás, nagyot kíván.

Csodálatos volt látni őket és érezni a levegőben lengő békét, áhítatot. Három gyermeket szült Böbi, s a harmadik szülés lett olyan, amiről álmodott. Mindent megér, amikor egy nő a saját teste és lelke bölcsessége szerint szülhet. Hosszú volt az odáig vezető út, de végül elmondhattuk: minden jó, ha a vége jó.

Nyitókép: Shutterstock