Ha én megtaláltam a szerelmet egy randiappon, akkor hidd el, neked is sikerülhet

Minél több sikertelen randin voltam túl, annál kevésbé hittem, hogy még rám is vár valahol, valaki. Elkeseredett ugyan nem voltam, de a realitás csúnyán lerombolta az illúzióimat és visszavetette a lelkesedésemet. Már kezdtem elveszteni az érdeklődésemet aziránt is, amit eleinte élveztem a találkozásokban: hogy megismerek egy új embert, izgatottan készülődöm, s kellemes bizsergéssel tölt el annak a lehetősége, hogy nem tudom pontosan, mi vár rám. Egy idő után ugyanis pontosan tudtam, mert

Olyat, amiben nincsen happy ending, semmi boldogan éltek, amíg meg nem. Semmi romantika, csak a kegyetlen valóság: nem kellünk egymásnak.

Belefáradtam abba, hogy reménykedve nézzem a telefonomat, hátha visszaírt, vagy abba, hogy azt találgassam, vajon mit akar. Egyre nehezebb volt meggyőznöm magam arról, nem számít, hogy eltűnt, mindenféle magyarázat nélkül, és egyre nehezebb volt újra felépíteni az önbizalmamat, miután a tettetett nemtörődömség nem segített. Ha valaki azt mondja, nem válik kicsit reményvesztetté és rezignálttá sok-sok ilyen eset után, az valószínűleg hazudik. Hiába sikerült mindig túllépnem a csalódásokon, a hatásuk nem múlt el teljesen. Az is megfordult a fejemben, hogy talán nem kellene erőltetni azt, ami nyilvánvalóan nem megy, de végül mégis úgy döntöttem, teszek még egy próbát. Előtte azonban szükségem volt egy-két hónap szünetre, mert bár eddig mindig csalódtam, úgy gondoltam, az új jelöltek is megérdemlik a jóhiszeműségemet és az újult erőt.

Egy randiappon ismertem meg, bár őszintén szólva ott csak annyit beszéltünk, amíg leegyeztettük az első találkozásunk időpontját. Semmire sem számítottam, sem arra, hogy nagyszerű lesz, sem arra, hogy rossz. Egyszerűen elindultam a megbeszélt helyre és úgy voltam vele, majd meglátjuk. Ugyan késett valamennyit, de ez már nem olyasmi, amin én fel tudom húzni magam. Sokkal fontosabb volt, hogy izgatott lettem, amint megpillantottam.

Könnyedén beszélgettük át az egész éjszakát, hazafelé pedig már én szárnyaltam. Persze azért a pesszimistább énem nem hagyta a bennem élő naiv lányt teljesen örülni, óvatosságra intett, hiszen előfordult már olyan, hogy egy jó randinak is rossz lett a vége, de én úgy döntöttem, nem hagyom, hogy eluralkodjanak rajtam a negatív érzelmek. Azt mindenesetre kivártam, hogy ő írjon a második randi miatt, de onnantól már nem foglalkoztam az íratlan szabályokkal.

Az első randit egy második követte, majd jött a harmadik, negyedik, sokadik. Talán a sok csalódás éppen arra volt jó, hogy most minden apró gesztust, figyelmességet észrevegyek, és tudjak értékelni, és ne foglalkozzak olyan dolgokkal, amik nem fontosak.

Nincsenek fárasztó játszmák, találkozni akarunk és találkozunk is egymással. Imádom, hogy nem kell találgatni, nem tartjuk egymást bizonytalanságban, egyszerűen működik, mint a levegővétel. Mert ennek így kell lennie. Nem villámcsapás vagy földindulás kell, hanem hogy könnyű legyen valakivel a létezés és magától értetődő, mégis izgalmas. Ilyen vele, és bár csak remélni tudom, hogy ilyen is marad, de hálás vagyok ezért a tapasztalatért, és nem félek. Csak a jóra koncentrálok, és igyekszem átadni magam az élvezetnek mindenféle negatív gondolat nélkül. Tudom, hogy az ilyen találkozásokhoz a lelkesedésen, és a nyitottságon kívül nagy adag szerencse is kell, de ha nekem összejött, bárkivel megtörténhet, csak nem szabad soha feladni a reményt.