Vajon felismerjük-e egymásban az igazit?

Az utolsó pillanatban mindketten egymást választottuk, ha úgy tetszik matcheltünk. Aznap reggel indultam haza, hiszen nyaralásom véget ért az olasz fővárosban, mikor egyszer csak meghallottam azt a bizonyos hangjelzést. Gyorsan a telefonom után kaptam, és szinte azonnal elmerültem a beszélgetésünkben. Izgalmasnak találtam az életed. Világutazóként jártad a világot. Találkozni akartál velem, pedig csak pár percünk volt. Elindultam a Trevi kúthoz. Az applikáció, ami eddig nem hozta el a vágyott találkozót, most mégis reményt keltett bennem. A hajnali napfény szinte megvakított, szívem hevesen zakatolt, hiszen negyed óránk volt csupán, és én repültem haza, vissza Budapestre. Róma e kora hajnali órában még szinte teljesen üres, csak a legelvetemültebb turisták kelnek fel, hogy megelőzzék a Trevi kútnál szokásos hömpölygő tömeget.

Már messziről észrevettelek, tudtam, hogy élőben is tetszel majd. A nevemen szólítasz, majd megölelsz, mintha ezer éve ismernénk egymást. Mintha csak ketten lennénk a Trevi kútnál. Üres a tér, amely visszhangzik a nevetésünktől, az egymásra találás mintha magától értetődő lenne. Kezdem elveszteni az időérzékemet. Mintha nem önmagam lennék, vajon Te is így érzel? Hihetetlen, hogy hajnalok hajnalán találkoztunk. Soha senki nem akart még ennyire látni. Most épp Rómában vagy, de holnap már mész is tovább, állandóan csak mész, a világ számodra egy kincses doboz, melybe gyűjtöd az emlékezetesebbnél emlékezetesebb élményeket, érzéseket. Dél-Amerika a hazád, de az egész világ az otthonod. Viszont most mennem kell. Egyikünk sem akar elválni. Úgy öleljük egymást, mintha nem lenne holnap. Talán nincs is. Talán csak a most van.
Két hónap múlva ismét találkozunk egy olyan helyen, ahol előtte egyikünk sem járt még. Ki akarom deríteni mi ez az érzés, ami általad kelt életre, és amitől nem tudok szabadulni. Idegen vagy számomra, mégsem érezlek annak. Mégis hogy lehet ez? Őrült ötlet, mégis veled akarok lenni, bárhová elutazom, hogy találkozzunk. Brassóra esik választásunk. Csodás hetet töltünk együtt Erdélyben, egy kicsit megismerlek, egy kicsit megismersz. Ez az egy hét azonban édeskevés, érzem, hogy távolodsz, és nem tudok ellene mit tenni. Nem tudom mit kéne tennem, és Te sem tudod, pedig érzem, hogy fontos vagyok a számodra.

Visszahátrálok. Bármennyire is szeretnék veled lenni, nem akarom, hogy azt érzed, megfulladsz mellettem. Eljön a búcsúzás pillanata. Ez most nagyon nehéz, és a könnyeimmel küszködöm. Nyelem a sós könnycseppeket, Te pedig csak szorítasz, és csak szorítasz magadhoz...

Nem akarom, hogy ez az egész köztünk lassan emlékké szelídüljön és lassan, de biztosan elhalványuljon. Az idő vaskereke megteszi a hatását, messze visz tőled. Az is megeshet, hogy találkozásunkat új emberekkel, új élményekkel írja felül...de ebben a színes kavalkádban még az is megtörténhet, hogy újra egymásra találunk. Életútjaink valójában olyanok, mint egy nagy labirintus, amelyben sokszor elveszve menetelünk...