Mardos a bűntudat, hogy kukkoló lettem: egy elhagyott napló története

Jó szokásomhoz híven könyvet is viszek magammal, hogy majd elütöm az időt valahogy. Egy kisebb bőröndbe pakoltam a legszükségesebb cuccaimat, mert a hétvégét egy barátomnál töltöm. Rég találkoztunk, annak ellenére, hogy együtt nőttünk fel egy faluban. Felnőttként azonban messzire sodort egymástól az élet. Most viszont örülök annak, hogy újra láthatom Esztert, akinek a hétvégén lesz a 27. születésnapja. A vonat rövid várakozási időt követően kigurult a pályaudvarról, majd mire észbe kaptam, már bele is olvadtunk a természetbe, a csodás Visegrádi útvonalon. A határt átlépve, mikor megérkeztünk az érsekújvári pályaudvarra, nagyon sokan felszálltak.

Már vártam, hogy kinyíljon a fülke ajtaja és valaki megkérdezze, leülhet-e. Az emberek egymást követve haladtak a folyosón. Mikor már végre fellélegeztem, hogy nem lesz utazótársam, egy idős néni próbálta meg kinyitni a fülke ajtaját, de sajnos sikertelenül. Felpattantam a helyemről, majd belülről kinyitottam az ajtót. Az idős nő hálásan megköszönte a segítséget, majd férjével együtt leültek velem szemben. Egy darabig nem igazán szóltunk egymáshoz, de észrevettem, hogy az idős bácsi a kezemben lévő könyvet figyeli. Bár nem szólt egy szót sem, mégis éreztem magamon a tekintetét. Az idős néni végül megkérdezte tőlem, hová utazom.

Elmeséltem neki, hogy egy rég nem látott barátnőmhöz megyek éppen. Miközben beszélgettünk, tekintetem idős bácsi felé fordult, aki időközben elaludt. Felesége elmesélte, hogy a férfit régen traumák sorozata érte, és most már közel a 90-hez alig bír beszélni. Elköszöntem az idős házaspártól, mert a következő megállónál leszálltak, én pedig mivel nem volt nálam víz, kénytelen voltam megkeresni a büfékocsit. Mikor visszaértem a fülkébe, hirtelen azt éreztem, hogy valaminek nekiütköztem. Lenéztem a földre, a lábam elé, és egy ütött kopott füzetet találtam magam előtt. Mivel még a vonat állt a megállóban, gyorsan felkaptam a kis füzetet és elkezdtem vele a kijárat felé rohanni, hátha meglátom az idős házaspárt, ám már túl késő volt, a vonat lassan elindult. Visszamentem a helyemre, és fellapoztam a kis könyvecskét, amely egy masnival volt megkötve. Úgy érzékeltem, hogy a legelső oldalakat már egész szépen kezelésbe vette az idő múlása.

Tekintetem végigszánt az első néhány mondaton, mintha űzött vadként próbálna meg elmenekülni a valóság elől. Az első sorok szinte a retinámba égnek. Az idős bácsi feljegyzései azok, amelyek a múltba kalauzolnak, háború, fogság, menekülés, szülők elvesztése, mindez egy helyen. Kicsit sokkolnak az olvasottak, hiszen nemrég még azt sem tudtam kik ülnek velem szemben, milyen története lehet az idős párnak, most pedig hirtelen minden itt van egy helyen a kezemben. Megdöbbentő olvasni, hogy mi mindenen ment keresztül, és végül mikor az orosz fogságból hazatért, szüleit többé nem találta, ugyanis a háború őket sem kímélte. Számomra szinte hihetetlen, hogy egy ember, aki ennyi mindenen keresztül ment, mégis hogy tudott újra taplra állni, és teljes életet élni. És hogy találom meg az idős házaspárt, hogy visszaadjam nekik a könyvet?