Az igaz szerelem nyomában: a nagyszüleim még komolyan gondolták, hogy örökké

Apai nagyapám és nagyanyám Szegeden ismerkedtek meg. A mamának egy szőke sváb gyerek, Kálmán udvarolt akkoriban, akivel kimentek a Boszorkány-szigetre tiszavirágzást nézni. Ahogy ott üldögéltek, Kálmán rámozdult a mamára, ám ő nem hagyta magát, mire Kálmán ezt vágta a fejéhez:

A mama erre vérig sértve elrohant, és meg sem állt a nővérszállóig. A szobájában elpanaszolta a történteket a szobatársaknak, ahol a fiatalabbak vigasztalták, az idősebbek, akik már elbúcsúztatták a szüzességüket pedig megmosolyogták.

Kálmán a nagypapámat kérte meg - aki a kollégium diák igazgatója volt akkoriban -, hogy keresse fel a mamát, és járjon közbe, hogy megbocsásson neki. Bár a papám teljesítette ezt a kérést, a mamám nem volt hajlandó békülni. Milyen szerencse...

1949. augusztusa: amikor a nagyszüleim sorsa örökre megpecsételődött

Helyettem meséljen most Berci papa és Erzsi mama egyetlen szem fia, az én apukám, akiért örökké hálás leszek a nagyszüleimnek.

"Világ Ifjúsági Találkozó. Sport, kultúra, konferencia: több mint tízezer fiatal 82 országból, köztük apám és anyám. Apám kollégiumi barátja, Imre és anyám szobatársa, Ica már jártak, egy pár voltak. Szüleim velük négyesben járták a várost, a rendezvényeket. Hűvösek voltak az esték, ezért anyámék kimentek Pestimrére, hogy meleg takarókat kérjenek a mamától.

Apám a VIT után, anyám szavaival élve visszafogottan kezdett el udvarolni. Mozi, farsangi bál, anyám népi táncolt, apám eljárt megnézni. Márciustól anyám szülésznői gyakorlatra ment Pestre, az István kórházba. Leveleztek. Apám a bemutató iskolában tanított, és amíg dolgozatot íratott a gyerekekkel, írt anyámnak, hetente egyszer. Anyám augusztusban visszament Szegedre. Miután túl volt a kötelező 100 szülésen, levizsgázott, és hivatalosan is szülésznő lett. Októbertől újra Pesten dolgozott, első munkahelyén, a II. számú Női Klinikán, ápolónői beosztásban. A karácsonyt együtt töltötték Pestimrén, ahol apám be is rendezkedett. Anyám a szüleivel egy szobában, apám egyedül a másikban. Ez az átmeneti állapot csak addig tartott, míg a legényszálláson nem volt megüresedés, bár apának ez kényelmes volt. Volt koszt, kvártély és tiszta ruha. Mint annyi mást, ezt is a nagyanyám oldottta meg:

1951. áprilisában össze is házasodtak. 1952 szeptemberében pedig megszülettem 3 kiló 20 dekával, 52 centivel."

Most pedig meséljen a sírig tartó szerelemről nagymamám, Erzsébet, aki idén tölti a 91-et.

"1954 decemberében költöztünk a Laky Adolf utcai lakásunkba. A költözésben Bercike (nagypapám) izsófalvi barátja segített, és ott éltünk egészegen 2001-ig, amíg Velencére nem költöztünk (...)

Szerettem őt, és szeretem a mai napig. Amikor a kórházban elköszöntem tőle, ő megszorította a kezem, és tudtam, hogy mennie kell, de abban is biztos vagyok, hogy még találkozunk (...) A mi időnkben nem volt ilyen divatos a válás, és a problémákat is igyekeztünk mindig megoldani. Ha veszekedtünk, ő csak beült a fotelbe, felhangosította a meccset, és nem szóltunk egymáshoz napokig, öreg korában pedig alkalmi süket lett, és csak azt nem hallotta, amit én mondtam neki. A mi időnkben még súlya volt az esküvőn tett fogadalomnak, és ha újra kezdeném, ma sem csinálnám máshogy. Örökké hálás leszek Kálmánnak, hogy le akart velem feküdni, és magamnak, hogy én elmenekültem előle, és egyenesen a nagyapád karjaiba futottam. És nem engedtem el az utolsó pillanatig."

Nyitókép:Shutterstock