Hiába dörömbölök, ha nem nyitsz ajtót...

Egyrészt mérhetetlenül jólesik, ha valaki megkér, hogy segítsek, vagy adjak valamiben tanácsot. Hasznosnak érzem magam, és nem csak egy bútordarabnak a négy fal között. Szóbeli, elméleti segítségnyújtásban mindig is jobb voltam, ám talán ez a legveszélyesebb dolog. Általánosan elmondható rólam, hogy sosem azt mondom a másiknak, amit esetleg hallani szeretne, mindig a saját véleményemet mondom el egy adott szituációban, azonban mindenkinek a saját felelősségére.

A legmélyebb vízbe még tini koromban dobtak bele, ugyanis egy sorstársam anyukája megkért, hogy próbáljam meg felrázni a lányát, mert én a betegségünk ellenére is sokkal pozitívabban látom a világot, élem az életemet és örülne, ha a lánya is tanulna ebből valamit. A velem született bőrbetegség miatt ha nem vigyázunk, könnyen érezhetjük magunkat totálisan elszigetelve a világtól, ami rendkívül veszélyes. De mivel a tömeg, és az óhatatlan lökdösés veszélyes ránk nézve, ezért ez kb. úgy hangzik, mintha minket egy kalitkában kellene tartani. Pedig egyébként nem - csak meg kell tanulni felállítani bizonyos korlátokat, és azokat figyelembe véve kimenni a nagyvilágba.

Szóval, ez a lány fiatalabb volt nálam egy pár évvel. Úgy emlékszem, hogy ő azért többet volt bent az iskolában a társai között, mint én, nem volt magántanuló, de valamiért mégis inkább magának való életet élt. Feltehetőleg az anyukája azt a gondolatmenetet követte,

Nos, velem elsősorban az a baj, hogy nem vagyok az a típus, aki keresi a hasonszőrűek társaságát, ezért nyugodtan meg lehet kövezni, vállalom. Mikor anno összejöveteleket szerveztünk, hogy a családok találkozhassanak, eszmét cserélhessenek az ápolásról, a gyerekekről, ilyesmi, én már akkor is kívülállónak éreztem magamat. Pedig különböző súlyosságú sorstársakkal voltam együtt, mégsem gondoltam, hogy illek közéjük. Ez valószínűleg azért is volt, mert én egészen más neveltetést kaptam (szigorúan véve sosem kezeltek betegként). Másrészről, nekem is megvan a magam harca az élettel, az életemmel - még ha ezt nem is mutatom -, és másét már nem bírom el.

Azonban ebben az esetben győzött azt hiszem az egóm; hogy én más vagyok, és azt akarják, hogy rám hajazzon valaki, vegye át az életszeretetemet. Szóval belementem, hogy megpróbálok a lánnyal időt tölteni, beszélgetni, barátkozni. Ezen felbuzdulva, egy-két alkalommal elmentem hozzá. Beszélgettünk, játszottunk valamit, de mindig én vittem a szót. Aztán volt, hogy ő látogatott el hozzám, de akkor csak leültünk valam filmet nézni, és fele annyira sem volt aktív az időtöltés, mint amikor én látogattam el hozzá. Pedig a közelünkben volt játszótér, udvar, mégsem sikerült rávennem semmire, ami kicsit is összekovácsolt volna minket, őt pedig feldobta volna.

Pár találkozót még összehoztunk, de totálisan kudarc volt mindegyik. Volt a lányban egy gát, amit nem tudtam áttörni, hiába puhatolóztam nála. Egész egyszerűen belesüppedt a maga állapotába, inkább tanult, videókat gyártott, és nem igényelte a társaságot, ezért egy idő után felhagytunk a találkozással, sőt, a beszélgetéssel is. Az anyukája is belátta, hogy én megtettem, amit a képességeim és lehetőségeim engedtek.

Számomra a tanulság ebből az, hogy segíteni csak akkor lehet valakin, ha az az adott személy engedi. Bennünk hiába van meg az akarás, a tettrekészség, ha nem találunk befogadásra. Próbálkozni lehet, de erőltetni nincs értelme semmit, arról nem is beszélve, hogy ez a lány nem is szorult segítségre.

Sokszor van olyan, hogy valaki kívülről gyámoltalannak tűnik, olyan embernek, akinek segítségre van szüksége, de ezt csak az általános társadalmi elvárásokhoz mérve tudjuk megállapítani - lehet, hogy tévesen. Nekem ebből az volt az útravaló, hogy noha valaki első blikkre úgy tűnhet, mint aki megmentésre szorul, érdemes először megkérdezni, hogy tényleg így van-e, mielőtt mentőövvé válunk, és ráerőszakoljuk magunkat valaki derekára.

Nyitókép: Shutterstock