Sajnálom, hogy a gyerekek ünnepeit is megváltoztatta a járvány

Korábban írtam már arról, milyen nehéz lehet most, a korlátozások alatt párt találni, sőt arról is készítettem egy cikket, miféle kihívásokkal kell szembenéznünk szülőként, ha a pandémia miatti korlátozott lehetőségek mellett, a téli zimankóban le akarjuk kötni a csemeténket. Mos pedig megint egy amolyan szülős dolog következik, mert bizony az óvodai és iskolai szokások is megváltoztak, "hála" a járványhelyzetnek.

Korlátok között

Kezdhetném is az óvodai beszoktatással, amely összesen fél napig tartott. Vagy azzal, hogy fogalmam sincs, kik járnak a kisfiam csoportjába, mert reggel az ajtóban elbúcsúzom tőle, délután pedig az ajtóban találkozunk, így maximum azokat a társait látom, akikkel egy a ritmusunk és hasonló időben hozzák-viszik őket. Ugyanezért a szülőket sem ismerem, örülök, ha a maszkon keresztül két-három anyukát/apukát be tudok azonosítani, de a nevek már a totális rejtély kategóriába tartoznak. Az óvó nénikkel, dadusokkal sincs sok kontaktunk, hiszen most az ő feladatuk a gyerekek folyosón történő terelgetése is, tehát nem igazán marad idejük arról csevegni, mi történt ma a gyerekkel. Persze el lehet őket kapni, ha nagyon akarjuk, de pillanatnyilag szerintem ez a legkevésbé jellemző.

Nem, nem tartozom az állandóan a csemetéjükön csüngő anyukák közé, sőt kifejezetten vártam már az óvodát, ám őszintén szólva, nem így képzeltem. Az én kisfiam egy rövid ideig bölcsődébe is járt és ott nagyon jó rutin alakult ki köztünk. Bementünk, átöltöztettem, közben beszélgettünk még, ha nyűgös volt, megnyugtattam, aztán bekísértem a csoportszobába, ott elbúcsúztunk, és amíg ő bement játszani a többiekhez én váltottam pár szót a nevelőjével. Délután hasonló módon zajlott a rituálé, bár kissé rövidebben.

Az óvodában azonban mindez hiányzik, hiszen a zsiliprendszermiatt az ajtóban öltöznek át a gyerekek, a folyosó és a csoportszoba pedig tabu, ahova szülő nem teheti be a lábát. Így vagy szerencsém van, és elkapom az óvó nénit érkezéskor/távozáskor vagy sem. Nem tudom megnézni, hogy van-e még váltóruhája a gyermekemnek vagy sem, mert a szekrényéhez sem mehetek oda. Nem tudom elkísérni kezet mosni. A csoportszobát egyszer láttam - oké, lehet, hogy ez az én perverzióm, de azért néha jó lenne belesni oda is. Bizony meg kellett barátkoznom a gondolattal, hogy az ovi egy olyan világ, amelyből jelen pillanatban kirekesztenek.

Leginkább azonban azt sajnálom, hogy valahogyan az óvodai lét is más lett a járványnak köszönhetően. Sok olyan program elmaradt, amely egy évvel ezelőtt még szerves részét alkotta a nevelésnek. Kirándulások, Mikulás ünnepség, közös karácsonyozás és ajándékozás, játékbehozós péntek. Ezekből mi már sajnos keveset tapasztaltunk.

A kirándulások és ünnepségek elmaradtak, karácsony előtt tíz nappal pedig az egész óvoda bezárt. Persze egy négyéves számára a családi körben töltött ünnep a legértékesebb, én azonban emlékszem óvodás koromból a benti karácsonyfára, a készülődés izgalmára, a Mikulást csalogató dalocskákra, kézműveskedésre, amelyek mind-mind előkészítették az otthoni élményeket és fokozták annak fényét. Rossz belegondolni, hogy ebből most sok dolog elmarad. Főleg, mert például a benti Márton-napot imádta a kisfiam és tudom, hogy ugyanígy imádta volna a karácsonyt is.

A farsanggal kapcsolatban is nagy dilemma előtt állt az óvodai vezetőség, de végül úgy határoztak, hogy engedélyezik csoportonként. Ennek nagyon örülök, mert gyerekfejjel én nagyon szerettem ezt a jelmezes bulit és biztos vagyok benne, hogy a kisfiam is élvezni fogja. Már el is mesélte, hogy a legjobb barátai minek fognak beöltözni és neki is határozott elképzelései voltak arról, mi szeretne lenni. Így én lelkesen asszisztálok is hozzá.

Csak azt sajnálom, hogy valószínűleg ebből is teljesen kimaradok szülőként és csupán egy nagy puszival és öleléssel kívánhatok neki jó mulatást, az óvodai zsiliprendszer ajtajából.

Nyitókép: Shutterstock