Idillinek tűnő házasságok, amik rohadnak belülről...

- Az a legnagyobb baj, hogy bár gyakorlatilag külön élünk, ágytól-asztaltól elválva telnek a napjaink, mégsem tudok elválni tőle - kezdi a panaszkodást a férjére. - Itt van a nyakunkon a ház hitele, amit egyikünk sem tud visszafizetni, így szóba sem jöhet a vagyon elosztása.

Majdnem minden reggel hazajön, olyankor mindig frissen borotvált és illatos. Megőrülök tőle és a helyzettől, szétvet a düh, néha agyon tudnám csapni... Válnék, ha tudnék, de hiába: osztottam-szoroztam, nem tudom kifizetni. Ő pedig a külső szemlélők előtt úgy tesz, mintha minden rendben lenne és nem lenne senkije.

Rajtunk és a szeretőjén kívül csak a gyerekek tudják, hogy mi már nem "alszunk" együtt... Tudod, mi a legbosszantóbb? Az az eszement azt mondja, hogy pasizzak be, keressek egy szeretőt és éljünk nyitott házasságban. Aztán majd pár év múlva, ha a gyerekek kirepülnek, már könnyebben elválunk, és addigra a hitel is kevesebb lesz.

- Ez neked járhatatlan út? - kérdeztem kíváncsian.

- Igen, bár gyakorlatilag már most is így élünk, legalábbis ő, hiszen neki már van valakije.
Az viszont eszébe sem jut, hogy ő indítsa el a válást, láthatóan semmi kedve belevágni. Szerintem a mindennapokban nem akar együtt élni azzal a cafkával. Neki így rohadtul kényelmes. Itthon elintézi a minimális teendőket, foglalkozik a gyerekekkel, de házaséletet már nem élünk, egyszerűen levegőnek néz.

- Hát akkor? Mi tart vissza? Az elveid nem engedik, hogy ismerkedj?

- Hogyan tehetném, mikor még el sem váltam?! Ki állna szóba egy férjes, kétgyerekes asszonnyal? Ellentétben a férjemmel, nekem nem dugócimbora kell! Én társat szeretnék, aki mellett biztonságban érezhetem magam, akivel újra boldog kapcsolatban élhetek.

- Fogalmam sincs, mit tegyek. Van kiút ebből a slamasztikából, vagy fogadjam el, hogy ez a sorsom, és keressek egy olyan férfit, aki beéri egy problémás kapcsolatot nyújtó férjes nővel? Persze, ebben a kis faluban még ez sem megy olyan könnyen... A végén még engem vennének a szájukra az ismerősök, és én lennék a hibás mindenért. A férjem kívülről mintaférjnek tűnik: látják, hogy szorgalmasan tesz-vesz a ház körül, elmegy a gyerekekkel suliba.

Ami a falakon belül történik - illetve nem történik -, arról fogalmuk sincs. Nem bírnám ki, hogy kibeszéljenek a hátam mögött, és ferde szemmel nézzenek rám csak azért, mert boldog szeretnék lenni és van valakim... Sokszor úgy érzem, hogy nem bírom ezt az egészet, és legszívesebben öngyilkos lennék, de persze ezt a gondolatot mindig elhessegetem a gyerekek miatt. Ők tartják bennem a lelket, nekik és értük élek.

Anita még sokáig mondta a magáét, láthatóan már az is jót tett neki, hogy megoszthatta valakivel a problémáit. Igyekeztem megnyugtatni, és arra biztattam: keressen fel egy ügyvédet, aki pontosan tájékoztatja a lehetőségekről. Ám miután elment, még sokáig gondolkodtam a szavain. Megdöbbentő, hány ember élhet úgy együtt valakivel, hogy nyoma sincs boldogságnak az életében, mégsem tud kilépni a kapcsolatából, és kilátástalannak látja a jövőjét...

Persze, kívülről könnyű azt mondani nekik, hogy változtassanak - de az élet sokszor nehezen megugorható akadályokat gördít eléjük, ahogy ez Anitával is történt. Hogyan tudunk nekik segíteni? Talán úgy, ha ítélkezés helyett inkább együttérzünk velük...

Nyitókép: Shutterstock