Maga mögött akarta hagyni az eddigi életét.

Talán Bécs lesz az első állomás. Nem vitt magával egy bőröndnél többet, és abba is csak a legfontosabb dolgokat tette. De a fogkeféjét otthon hagyta - jutott eszébe, miközben a metróból igyekezett a mozgólépcsőre. Utálta a mozgólépcsőket. Utálta, hogy míg ő egy helyben áll, az a valami halad alatta, és ha nem figyel oda eléggé, akkor a végén nagyon könnyen elesik. Ő sem tudta, de talán az életére emlékeztette.

Nem tudja, merre tart. Csak megy, amerre mondják. Amerre kell. Mindeddig így volt. De most ennek vége. Most más lesz. Felül arra a vonatra, amelyről azt reméli, hogy majd elviszi valahova, ahol az lehet, aki lenni akar, és azt csinálhat, amit csak szeretne. De belül azért még retteg. Egyik pillanatról a másikra hagyott ott csapot-papot, és ezt most szó szerint kell érteni.

Mármint az utóbbit, mert éppen jegyes oktatásra jártak a hőn szeretett vőlegényével. Mármint az anyja által annyira istenített férfival... Mert ő megmondta, hogy vele majd jó lesz, mert lakása van Óbudán, meg autója, meg két diplomája, és egy jól menő multinál dolgozik. Ő majd el tudja tartani a gyerekeiket. Persze nem sürgeti őket, csak hát már jó lenne unokázni...

De neki még nem kellett gyerek. És ő nem volt szerelmes. Neki nem kellett a kocsi meg a ház. Nem kellett a főnök, a céges laptop meg a 9-től 17-ig munkaidő. Nem volt szüksége az unalmas csevejekre arról, hogy mit főzzön aznap. Vagy, hogy mennyi kalória van abban a popcornban, amit majd péntekenként megeszik a jövendőbeli férjével a közös filmezős estéjükön. Amit csak azért tartanak, mert már nem tudnak miről beszélni - de így legalább meg sem kellett szólalniuk. Aztán jöhet a menetrend szerinti szex, minden pénteken tíz körül, ami nem is olyan rossz, de nem is repíti el a felejthetetlen orgazmus nihili állapotába.

De ebben az életben mindig, minden számít. Hát akkor mégis mit akar? Szerintem ő sem tudta pontosan, csak azt, hogy nem akar itt lenni. Nem akarja azt, ami van, mert ő valaki más szeretne lenni. Csak eddig sosem engedték, hogy megtalálja önmagát. De majd most! Élhet, utazhat, csókolózhat az esőben egy idegennel, táncolhat a bárpulton, mert senki nem fogja ismerni, és senki nem fogja megmondani neki, hogy éppen hol kellene lennie. Nem lesznek elvárások.

A vonat 6:50-kor indul a hármas vágányról. Lehet, Bécsből majd elrepül valahova. Mondjuk, Ázsiába. Megnézné Balit. De az is lehet, marad Európában, elutazik Párizsba, hátha megtalálja az igaz szerelmet. Vagy ki tudja? Még a végén New Yorkba repül, és nyit egy lángosost.

6:45 - hármas vágány. Keresi a jegyét. Nincs meg. Pánikol. Kétségbeesik. Másikat kell vennie, de már nincs idő. Öt perc semmire nem elég. Itt fog maradni. Kicsordulnak a könnyei - nem akar itt maradni.

6:50 - megszólal a telefonja. Az ébresztője. Nincs is vonat. Sem bőrönd, sem mozgólépcső.

Talán egy pillanatra megfordul a fejében, hogy tényleg össze kellene csomagolni és elmenni messze. De először a gyűrűsujjára pillanat, aztán a mellette fekvő férfira. Az asztalon heverő, címzésre váró esküvői meghívókra. Majd aznap boldog lesz. A legboldogabb. Azt mondták, akkor mindenki az...

Nyitókép: Shuttertsock