emlékezés gyermek Pónya Papp Andrea időskor anyaság
Hangos szirénázásra ébredsz. Mentőautó rohant el az úton, de neked fogalmad sincs, mi ez a hang, honnan jön és miért. Valahonnan eltemetett emlékeid közül mintha bevillanna egy kép, de amilyen gyorsan jön, úgy tűnik el.

Visszasüllyedsz önmagadba, a semmibe. Nem látod az ablak előtt bólogató platánfa sárguló fürtjeit, a szomszédos ágyakban fekvő betegeket, és nem látsz engem sem, pedig melletted ülök.

Visszavonulót fújtál még működő agysejtjeidnek, bezárkóztál a saját világodba. Olyannak látlak ilyenkor, mint egy kagylót, amelynek összezárt héjai között lapul egy csodás, értékes gyöngy, amit nem láthatok, nem érinthetek.

Forrás: Shutterstock

Ülsz az ágyad szélén. Májfoltos kezeiddel lázasan gyűrögeted hálóinged szegélyét. Megnézed a színét és a fonákját, vizsgálod az apró virágmintákat, és göcsörtös ujjaiddal hosszan követed az öltések szabályos egymásutánját. Egész nap ezt csinálod. A világ színes, változó forgatagából ez az egyetlen dolog érdekel. Az ápolók kedvelnek ezért. Csendes vagy, nyugodt, nincs veled sok baj.

Joli néni a legkedvesebb lakók egyike - mondta az ápoló, amikor megjöttem. - Néha nyugtalan, de inkább ez jellemző rá, ez a nyugodt állapot.

Ez a nyugodt állapot... ez a nyugalom örökre elválasztott téged tőlem, a családtól, a barátoktól, az egész univerzumtól. A tükör két oldalán állunk. Messze kerültél, nagyon-nagyon messze.

Lassan felemeled a fejed, ujjaid megállnak, abbahagyod hálóinged vizsgálgatását. Olyan lettél hirtelen, mint egy kimerevített pillanatkép. Az ajtót nézed. Nem, tulajdonképpen ez nem is ajtó, csupán egy fehér léckapu, éppen olyan, mint régen a te udvarodban a virágoskerted kapuja.

Te is erre gondolhatsz, mert roskatag léptekkel elindulsz felé. Most más vagy. Szinte ijesztő az izgalom az arcodon, a láz a szemeidben. Megtelsz gondolatokkal, érzésekkel. Nem tudod, honnan jönnek, mit akarnak tőled, talán emlékek, talán csak a fantáziád művei, de most élnek, és vezetnek téged.

Forrás: Shutterstock

Ujjaidban hideg zsibongás támad, és lassan felkúszik a karjaidba. Görcsösen kapaszkodsz a fehér falécekbe. Valahol agytekervényeid zegzugos utcáiban világít a pislákoló tudat: ez a rács az utolsó kapocs a valósághoz. Az elmédet elragadja az emlékek, a múlt és a képzelet elegyének örvénye.

Tudod, csak meg kellene fordulnod, visszabotorkálni az ágyba, és becsukott szemekkel elsüllyedni a feneketlen mélységű apátiába. Mégis maradsz, mert csodálatos képek vetítődnek lázas-fényes szemed elé. Emlékeidben szőke fürtök repdesnek, maszatos kis kezek érintenek meg, és mindent túlharsog a jókedvű gyermeki kacagás. Eszedbe jut a fájdalom, a kínok, a jajgatásod és az a leírhatatlan boldogság, amit anyaságod hajnalán éltél meg. Fonnyadt melledhez nyúlsz. Valamikor egy mohó szájacska tapadt éhesen ezekre a mellekre, apró öklöcskéivel gyömöszölve azt. Boldog idők.

A gyermekre gondolsz, aki minden pillanatban léted mozgatórugója volt. Érte éltél, tiéd volt öröme, tiéd a bánata, tiéd az átvirrasztott éjszakák minden aggodalma. Azt mondtad: "Azért születtem, hogy te is megszülethess, hogy világra hozzalak és szeresselek. Ez az én küldetésem."

És a tükör túloldalán is édesanya maradtál, ebben rejlik halhatatlanságod kulcsa. A kulcs, ami már csak ritkán csikordul meg a rozsdásodó zárban, de amikor megmozdul, parányi léted, céltalanná vált sorsod hirtelen értelmet nyer. Csak rá gondolsz, és tudod: anyaságod nem kopik az évekkel, nem lesz értéktelenebb, felejthető. Ó, hogy felvillanyoznak ezek a gondolatok, úgy zubognak rád az érzések, akár egy vízesés. Már-már boldog vagy.

Joli néni, ne ácsorogjon itt papucs, köntös nélkül, menjen vissza az ágyába, kedves! - szól az ápoló. Arcodon meglebben ráncaid csipkefüggönye. Az agyad katapultálta emlékeidet, visszarángattak a jelenbe. Pillantásodban millió kérdőjel. Értetlenül meredsz a rácsos ajtóra.

Lassú léptekkel elindulsz a helyedre. Ágyvégekbe kapaszkodva, meghajlott háttal, fáradtan totyogsz. Fénytelen ajkadat nyöszörgő hang hagyja el: a mélyben lázadó tudat sikolya. Újra csak vegetatívan létezel, mint a gyermeked, amikor először a melledre tetted. El sem búcsúztunk, anya.

Nyitókép: Shutterstock

Mondd el Te mit gondolsz!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.