Peti és a vadon szava: vadvízi evezés férfiasan!

De végül meggyőzött minket azzal, hogy neki bakancslistás álma a vadvízi evezés. És amúgy is, mindenféle törvényi rendelkezés tiltja a rabszolgamunkát. Szóval kénytelenek voltunk elengedni - hisz szólította a vadon. Azzal vigasztalt minket, hogy majd ír róla cikket. Szóval, íme!

Nem igazán jellemző rám, hogy túlaggódnám a dolgokat. Most is így volt: nem készültem fel arra, hogy el fogok utazni. Az indulásunk reggelén csak felkaptam a táskát, amit a feleségem összepakolt nekem (legközelebb férfinak szeretnék születni - a szerk.), és beszálltam a többiekkel a kocsiba.

A szállásunk egy kis magánpanzióban volt Göstlingben, egy nagy birtokon. A kilátás pedig olyan volt, mint egy giccses filmben: hatalmas hegyek ölelték körbe a napsütötte legelőket, amiken szarvasok legelésztek. Úgy érzetem, ilyen helyen szívesen tölteném majd a nyugdíjas éveimet.

Ehhez az első akadály, amit le kellett győznünk, a többrészes ruházat magunkra rángatása volt, amit egy laza trekk (kétszemélyes csónak) felpumpálásával vezettünk le. Miután a 40 fokban ezzel végez az ember, úgy érzi, hogy a napi sportadagját már letudottnak minősítheti... Pedig még csak ekkor jön a java!

Amíg a folyóig kocsikáztunk, a vezetőnk felkészített, hogy mire kell figyelni, ha véletlenül kiesünk a csónakból:

• Nem szabad függőlegesen maradni, mert akkor összevissza törhetnek a sziklák.
• Gyorsan vissza kell mászni a csónakba.
• A sziklák annyira nem veszélyesek, van rajtunk sisak, mellény, a ruha is felfog valamit, de egy kiálló ágra felszúródni az igazi szívás. Mert akkor elvérzel, mielőtt le tudnának szedni a nyársról.

Ez utóbbit majdnem meg is tapasztaltuk: egy zúgóban egy belógó ág kikapta előlem a srácot a csónakból, a trekket pedig megpördítette. Szerencsére Tomi gyorsan visszakapaszkodott, és semmi baja nem történt, azon kívül, hogy vizes lett. A vezetőnk ráérősen megvárt minket a kajakjában, és az alábbi Matula bácsihoz is méltó bölcsességet osztotta meg velünk:

"Hát nem kell arra menni, ahol a fa van."

Mi megszívleltük a szavait, és másnapra már összeszokott csapatként lapátoltunk. Így végre úgy igazán átadhattuk magunkat az élménynek, ahelyett, hogy azt érezzük: az életünkért küzdünk.

És azt kell mondanom, hogy a tengerpart is gyönyörű, de ez a szépség teljesen más! Elemi erővel szakad rá az emberre a természet vadsága. Itt nem tolonganak napernyős turisták, nem üvölt az aktuális popsláger, nem akarnak rád sózni szuveníreket. Itt magadra maradsz a természettel. És csönd van.

Ahol lassabb a folyás, ott ráérsz bámészkodni, és próbálod is minél nagyobbra nyitni a szemeidet, hogy minél több mindent be tudjanak fogadni. A sziklák mögött megbújva pisztrángok úszkálnak, a hatalmas sziklák tetején pedig - amik olyanok, mint valami ott felejtett, kövér, zöld, alvó dinoszauruszok - kis színes virágok nyújtóznak a Nap felé. A sziklafalakról indák lógnak, és kis patakok zúdulnak le vidáman - nagyobb testvérükbe csatlakozva.

Sokáig tudnám és szeretném is folytatni az áradozást, de tudom, hogy drága vezető szerkesztőm meg fogja nyirbálni, ha túl sokáig pofázok. (Puszillak, Lilla! :D )Úgyhogy annyival zárnám soraimat, hogy én biztosan nem most voltam utoljára ilyen vadvizes túrán.

Nyitókép: Szerdahelyi Dávid