Kedvesen megkínálnám a saját életemmel azt, aki először kimondta: "Arra van időd, amire akarod!"

„Arra van időd, amire szánsz?" Valaki hozza elém azt, aki ezt a végtelenül nagy baromságot először kimondta! Megkínálnám a saját életemmel, azzal kezdjen, amit szeretne! Őszintén, neked mindenre jut elég időd?

Ne is fáradj a válasszal! Gondolom nincs. Persze egészen biztosan léteznek valahol a modern társadalmi elvárásoknak is megfelelő emberek, akik elegendő időt tudnak szánni a magánéletükre, a hobbijaikra, a barátaikra, a családjukra, sőt, megkockáztatom, még saját magukra is. Én viszont egy ilyet se ismerek.

Gyermekként az iskola, a tanulás, a házimunka, felnőttként a munka és a velejáró agyi leterheltség az, ami felemészti a napom legnagyobb részét. Annyira szeretnék Nagy Feró elvei szerint élni: 8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás. Ez azonban kivitelezhetetlen!

Reggel felébredek: kávé, készülődés, indulás, puff, bent is vagyok az irodában. Ezzel máris eltelt 2 óra a napomból, maradt 22. Ledolgozom a 8 órát, ami gyakran ennél több – hiszen enni is kell közben, meg apró szüneteket tartani, van, hogy begyűjtök némi többlet feladatot is -, de legalább szeretem azt, amit csinálok. Jobb esetben maradt 13 óra a napomból. Mire hazaérek, mínusz fél óra, de előtte még bevergődök a boltba, mert vacsorára valót is szerezni kell. Kattog a fejemben az idő, 12 órám van a következő ébresztőóra csörgésig.

Kellene találkoznom az egyik barátommal, de ott van a párom is, aki szintén igényt tartana rám, ahogy én rá. Mellette, ha nem is esne jól, de egy 20 perces tornát is be kellene iktatni, de szeretnék nyugiban olvasni és/vagy festegetni is. Arról meg ne is beszéljünk, hogy a lakásban mindig van valami, ami rendetlenséget generál, az esi étkezés sem szolgálja fel magát tálcán, még egy kis filmezés is jól esne, aztán esti rutin a fürdőszobában és irány az ágy. Nos, ha ennek csak a felét leveszem, akkor is mindössze 5 órám marad az alvásra, ami elvileg fel kellene töltsön. De ez nem elég, így kissé fáradtan kelek, letolom a hasonló napot, aminek a végén még fáradtabb leszek, miközben azt érzem, az életem, a saját igényeim szerinti életem elszalad mellettem.

Forrás: Shutterstock

Péntek estére nem hogy koncertre, színházra, bulikázásra, gyakorlatilag élni sincs erőm, amit egy szombati átcsincsókázott délelőtt követ. Tehát el is ment egy fél nap, ami alatt annyi mindent csinálhattam volna. Rendben, a hétvégéből hátra van még 36 óra, használjuk ki. Családozás, apró program, összebújás, de vasárnap este, ha listát kellene írnom, bizony megint sok minden szerepelne a „szerettem volna, de nem jutott rá időm" oszlopba.

Időnként, az életből való kiégésem pillanatához közeledve csak úgy mindent magam mögött hagynék.Elmennék egy kis szigetre, összekötnék pár farönköt házikónak, és már hegyezném is a szuronyként használatos botomat, hogy halat vacsorázzam a tábortűznél. Ott nem lenne senki és semmi, ami helyettem beosztja az időmet, és valóban jutna elegendő magamra. De ilyenkor mindig megrázom magam, és arra gondolok, hogy egy jó beszélgetés a barátaimmal, a párommal való együttlét, a családom szeretete, és a munkám iránti elköteleződésem mennyire hiányozna.

Már a megoldásra is rájöttem! Időmegállító szuperképességre lenne szükségem. Mindig kipihent lennék, mindenhová odaérnék időben, mindenre és mindenkire lenne időm, amellett, hogy bármit megtehetnék, amit csak szeretnék. Addig pedig, ameddig nem karmol meg egy laborban nevelkedett lajhár, csak reménykedhetem, hogy a szervezetem egyszer képessé válik alvás nélkül is 100 százalékon teljesíteni, vagy az idő folyama teszi lehetővé, hogy egy nap valóban 24 órából álljon, de ott legyenek még az éjszakák is.

    Ezek is érdekelhetnek