Csak akkor szeretem magam, ha mások kövérebbek, mint én.

Néhány hete írtam valamit, az egyik sora ez volt: "A combomba kapaszkodok, különben elvinne a szédület. A húsomba mar a gondolat, hogy talán azt a felesleget fogom, ami egyik exeden sem található meg."

Aztán abbahagytam. Döbbenten ültem az ágyamon, és nem értettem, miért vagyok rosszul ettől a két mondattól. Miért érzem magam bűnösnek, miért érzem azt, hogy olyan vétket követtem el, amit más még sosem követett el? És mi is pontosan a bűnöm? Az, hogy kapaszkodok abba, ami az exeden nem található meg, vagy az, hogy ettől úgy érzem, gusztustalan vagyok?

Álszentnek és mocskosul hazugnak éreztem magam, amikor egy önbizalomhiányos barátnőmnek arról meséltem, hogy milyen jól vagyok. Mikor azt magyaráztam, hogy mi az igazán fontos a mai világban: hogy mennyire jó a teste így, ahogy van - és hogy ne is hallgasson másokra. Mondtam ezt úgy, mintha én nem figyelném szüntelenül mások reakcióit, mikor meglátnak...

Első találkozáskor minden gondolat ki van írva a másik arcára: jó vagy, vagy nem vagy elég jó. Főleg a mai feszült, felgyorsult világban. Ahol nem az a fontos, hogy mi van a fejedben, hanem inkább az, hogy mit rejt a ruha - és főleg az, amit egy zsák sem tudna elrejteni a testeden.

Persze az önbizalomhiány nem válogat, bár ezt a rosszabb napjaimon megkérdőjelezem. Hiszen ott vannak Instagramon azok a tündöklő, napbarnított, vékony, mégis izmos lányok, és mosolyognak a tengerparton. Nekik minden jól áll. Már nem kell kilépnem az utcára sem, hogy a világ azt éreztesse velem: nem jó a testem. Nem azt, hogy nem vagyok elég jó, nem azt, hogy nem vagyok elég okos, és még csak nem is azt, hogy nem írok elég jól. Egyedül azt, hogy az ÉN testem sosem lesz olyan tökéletes, mint NEKIK - azoknak a csajoknak, akiket élőben sosem látni, de a neten csak úgy tündökölnek.

Forrás: Shutterstock

Nehéz volt, mikor meghallottam, hogy az egyik munkatársamnak a fiatal és vékony lányok a zsánerei - ilyenkor egy másodpercre megakadnak bennem a szavak. Ennyi? Ez lenne a léc, amit meg kell ugrani? Legyen vékony, fiatal, és csókolom? Mert ugye adott az alaphelyzet: vékony nem vagyok, és belül néha úgy érzem, 57 éves, megvénült nő vagyok. Hiába nem akarok ennek a pasinak tetszeni, mégis valami keserű ízt érzek a számban.

Ez volna a megfelelni akarás? De ha ennyire szörnyű íze van, miért hajtja mindenki - beleértve engem is - ezt? Nem merek egy randira se elmenni, mert attól félek, olyan férfiba fogok belebotlani, mint ez a munkatárs.

Persze ezer meg egy előadás és könyv szól arról, hogyan legyünk tele önbizalommal, vagy hogy hogyan legyünk boldogok a testünkben. De mi van, ha nem használ egyik sem? Ha csak azt látom, hogy egy lapos hasú lány prédikál nekem az önelfogadásról - miközben nekem mindenem van, csak lapos hasam nincs.

Mérgező társadalmi elvárásokban növünk fel. Olyanokban, amik akadályoznak abban, hogy elfogadjam és szeressem magam. Ha hagyom, hogy ez a méreg szétáradjon az ereimben, akkor egy nálam "nagyobb" lány láttán majd jobban érzem magam? De mégis milyen önbizalom az, ami mások külsejének kritizálására épül?

Forrás: Mudra László
SHE.HU Kibeszélő!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?