Régen gyűlöltem a testem - ma már szeretnék úgy kinézni!

"Elképesztően csinos vagy - mondtam örömmel. - egy ilyen farmer például soha az életben nem jött volna rám." Meghökkenve nézett. Kicsit el is szégyelltem magam, mit gondolhat rólam, hogy hetekig nem látom és a rögtön a farmerjével jövök. De nem erről volt szó. "Nem ismered meg a saját nadrágod?"- kérdezte. Anyuéknál felejtetted évekkel ezelőtt, én pedig most rátaláltam és imádom. Nem bánod, ugye?"

Szinte elképzelhetetlennek tartottam, hogy ez a nadrág valaha is az enyém volt, de persze nem forszíroztam a dolgot. Este viszont, amikor újra egyedül voltam, leültem a gép elé és keresgélni kezdtem az évekkel ezelőtti fotók között. És ott volt. A nadrág. Benne én... Jézusom, hördültem fel magamban. Milyen jól néztem ki! Majdnem úgy állt rajtam a farmer, mint a húgomon.

"Bár akkor láttad volna úgy magad, ahogyan most látod a képeken!" A sóhaj, ami kiszakadt belőlem, olyan volt, mintha a testem szólalt volna meg. Önállóan és szemrehányóan. És még értettem is az üzenetet. Ha akkor azt látom, amit most, talán nem bántom és kínzom magam mindenféle diétával.
Ó, ha így néznék ki most, mint akkor!

Pedig hogy utáltam magam! Mindenféle lebernyegekbe dugdostam a testem. Valószínűleg az a farmer sem véletlenül maradt anyáéknál. Nyilván nem bírtam elviselni magam benne. Most már csak azon gondolkodom: vajon senki nem mondta akkoriban, hogy tök rendben van, ahogyan kinézek? Vagy csak én nem voltam hajlandó meghallani?

A hajam is, amiről régen azt gondoltam, hogy a leghülyébb fejformámat mutatja, egészen jó volt. Hogy örülnék most egy ilyen sörénynek! Vajon mi vitt rá, hogy levágattam, kiritkíttattam? És miért van az, hogy mindeddig nem is nagyon néztem vissza a régi fotóimat? Talán mert azt gondoltam, ha magam nézegetem, azzal a beülök a depresszió előszobájába.

Furcsa érzés volt. Valahogy az elmúlt évek összes kétsége, minden, amivel bántottam magam, elszabadult bennem. Valakire rá kellett öntenem, amit éreztem, mert az egész most olyan furcsán betegnek tűnt. A világ teli megoldhatatlannak látszó problémával, én egészséges vagyok, van munkám. És az a legnagyobb bajom, hogy miért nem vettem észre, hogy jól állt rajtam öt éve egy farmer? Ennél azért többre tartom magam.

Mindenesetre felhívtam az anyukámat. Neki akartam panaszkodni. Bűnbakot kerestem. Meg akartam tudni, hogy miért nem mondta nekem soha senki, még gyerekkoromban sem, hogy szép vagyok. Miért volt az, hogy régen, ha véletlenül valaki akár csak annyit mondott, hogy csinos vagyok, anyukám máris figyelmeztette: "Ne dicsérd, még elbízza magát! Nem kell, hogy azt higgye, a külsőségek számítanak."

Elcsendesedtem. Elköszöntünk. Megkaptam a gondolkodni valót. Akár el is bagatellizálhatnám ezt az egészet. Most mégis azt gondolom, hogy a bombázó kishúgom ma ezzel a farmer sztorival egy fontos üzenetet hozott. Rendbe kell hoznom magam, az önértékelésem. Le kell ásnom a lelkem legmélyére, hogy valamit kezdjek az önbecsülésemmel. Egyszer lehet, hogy nekem is lesz egy lányom. Ki tanítja meg neki, hogy szeresse magát, ha nekem sem megy?

Róza történetét lejegyezte Bali Edina Zsanna

Élsz-halsz a SHE.HU cikkeiért?

Iratkozz fel a Cikkajánló szolgáltatásunkra, és mi elküldjük neked emailben a hét legjobb írásait, nehogy lemaradj róluk. ;)
Forrás: Shutterstock

Nyitókép: Shutterstock