64 kilóval kezdtem fogyózni, de 48-nál is kövérnek láttam magam!

A büszkeségem nem engedte, hogy L-es ruhát vásároljak, így igyekeztem olyan üzletekbe menni, ahol az M-es valóban M-es. Így nem kellett rosszul éreznem magam, hogy egyszerre két méretet ugrottam. Még így is jó csaj voltam, megfordultak utánam bárhol, de egyre kellemetlenebb volt számomra az érzés, hogy híztam. A legdurvább az volt, hogy senki nem szólt, senki nem jelzett vissza, hogy dagi vagyok. Hiába tudtam, hogy valami nem oké, mivel a kamu diéták nem segítettek, inkább ragaszkodtam az utoljára mért súlyomhoz, és száműztem a mérleget.

Majd egy szép, havas januári estén, a barátnőm buliján rám vigyorgott egy helyes, kedvesnek tűnő szobamérleg. Szinte könyörgött, hogy álljak rá. Megtettem - és sokkot kaptam! Átléptem a bűvös hatvanas számot négy egész kilóval.

Fontos infó, hogy nem vagyok magas lány, szóval, a százhatvan centimhez a hatvan fölötti érték nem éppen ideális, pláne, hogy világéletemben ötven kiló körül mozogtam. Nem volt mit tenni, ott és akkor fogadalmat tettem: ha törik, ha szakad, újra elérem a számomra ideális súlyt.

Az a bizonyos barátnőm, akinél épp voltam, szintén súlyproblémákkal küzdött, és mesélt egy diétáról, ami állítólag elképesztően tuti. Ősszkeptikusként hittem is, meg nem is, de inkább nem - ennek ellenére közös erővel nekifogtunk. Ő néhány nap után feladta, de én annyira rákattantam, hogy folytattam.

Kéthetes intenzív zsír-, cukor- és szénhidrátmentes étrendről volt szó. "Maximum két hét! Tovább ne csináld!" - mondta a dietetikus, csakhogy ekkor már bőven a harmadik hétben jártam. Jó volt, nagyon jó, pedig még csak öt kiló csúszott le, és ez alig volt észrevehető, így nem akartam abbahagyni. Folytattam a "nem evést", és két hónap után elértem az áhított súlyt. Imádtam. ÖTVEN kiló! Újra!

Ismét kinyíltak előttem az áruházak gyerekosztályának ajtajai - ugyanis imádok a gyerekosztályon vásárolni, mert ott minden olyan vidám, színes és klassz. Nem "nyanyás", mint a legtöbb felnőtt üzlet. Szupi volt újra felfedezni ezt a világot.

Élveztem minden pillanatát, viszont a környezetem nem annyira díjazta a dolgot. "Jaj, már túl vékony vagy!", "Azta, ne fogyj tovább!", "Úristen, jól vagy?" - jöttek a reakciók. Szerintük kezdtem betegesen sovány lenni. Tizenhat kiló mínusz, és már négyessel kezdődött a kilóim száma.

Két év volt, mire megtaláltam az egyensúlyt a "betegesen sovány" és a "brutál dagadt" érzés között. A mai napig imádok a gyerekruhák között válogatni, de most már a legnagyobb gyerekméret kell, és elértem a mindenki által ideálisnak vélt kilót. A fura az egészben, hogy még legvékonyabb állapotomban is folyamatosan ott volt a fejemben a kisördög: "Még mindig nagy a feneked, nagy a hasad." Mindegy volt, hogy hatvannégy vagy negyvennyolc kiló voltam. Az érzés nem múlt el, mindaddig, míg tudatosan el nem kezdtem dolgozni azon, hogy elfogadjam magam.

Végül sikerült. Ma már tudom: nem baj, ha nem XS-es a ruhám. A lényeg, hogy a párom, a családom, a barátaim csinosnak látnak, szeretnek, és persze hogy egészséges vagyok. Meg kellett, hogy szeressem magam - évekbe telt, de sikerült! Ahogy anno a diéta elkezdése, úgy önmagam elfogadása is döntés kérdése volt. Ma már remekül vagyok a bőrömben, így, ahogy vagyok.

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!Forrás: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock