Őszinte kapcsolat vagy kegyes hazugság? 20 év házasság után derült ki, hogy a férjem inkább az utóbbi részesíti előnyben

Olvasod a magazinokat, pszichológiai tanácsokat, és anyád is azt mondta, hogy a legrövidebb út az egyenes, és hogy a problémákat őszintén ki kell beszélni ahhoz, hogy meg tudjuk oldani. Hiszen a hosszú boldog párkapcsolat titka az őszinteség. Így gondolom én is, annak ellenére, hogy időnként fel-felbukkan egy-egy kutatás, hogy mégsem olyan jó kimondani, amit érez, gondol az ember, mert megbánthatja vele a párját. Értem én, hogy az öncélú szókimondás az egoizmus magasiskolája, de egy kapcsolat alapja a bizalom kell, hogy legyen, és nem igazán látom, hogy a kegyes hazugság és a problémák szőnyeg alá söprése hol segít ebben?

Egyáltalán, mi az a kegyes hazugság? 

Amikor igazat mondok életem párjának (és direkt írtam így), akkor megtisztelem azzal, hogy nem nézem hülyének, nem gondolom azt, hogy gyenge az igazsághoz, hogy nem bírja el az őszinteség terhét. Ehhez persze az is kell, hogy ne tegyek olyat, ami bizalomvesztéssel járna. Ha ismerem a párom és a terhelhetőségét, akkor az őszinteséggel nem tudok ártani. Ha a bizalom kölcsönös. 

A kegyes hazugságot úgy képzelem, hogy olyat teszek, ami szerintem megbocsáthatatlan – és itt most nem a félrelépésre gondolok, hanem olyan önálló döntésekre, amelyeket egyedül nem hozhatok meg, mert nem csak engem érint, és tudom, hogy a másik felem mereven az ellenkezőjét gondolja és szeretné. Nem beszélem meg vele, mert tudom, hogy nem értenénk egyet, nem akarok időt szánni a meggyőzésére, és nem akarok kompromisszumot kötni, ezért egyedül hozom meg a döntést valamiről, anélkül, hogy a másik egyáltalán arról tudna, hogy felmerült egy kérdés. 

Mit gondol a férjem?

Pont azt, amit feljebb leírtam, csak ő másképp magyarázza. Szerinte az a kegyetlenség, amit én csinálok, hogy ha valami érzés, gondolat felmerül bennem, azt kimondom, és ha ez nem lenne elég, meg is akarom beszélni. Ő 20 évig hallgatott arról, hogy ez neki mekkora teher, mert ő nem akarja hallani, hogy a én elbizonytalanodom kettőnkben, és mégis, 2 évtized alatt ötször biztosan meghallgatta. Ő nem akar tudni róla, hogy nézett rám a nála 10 évvel fiatalabb férfi kollégám, egy percig nem érdekli, ki hogyan bókol. Ahogy a magasabb fizetésemet is nyugodtan eltitkolhattam volna, és akkor most nem kéne kimondania végre az igazságot, amit eddig kegyesen eltitkolt: ő soha nem árulta el, valójában mennyit keres, mert úgy volt vele, amiért ő dolgozik, azt én ne akarjam beosztani vagy megtakarítani.

Innen indultunk. Kiderült, hogy az évek során neki is voltak velem problémái, a legnagyobb épp az igazmondásom, ami az ő nyugodt életét újra és újra felforgatta. Pedig ő soha nem mondta el, mennyire utál otthonról kimozdulni, hogy neki egy nyaralás a gyerekekkel kész gyötrelem, de nem akar velem kettesben sem lenni, egy hétig, pláne kettőig egy idegen helyen, ahonnan nem tud elmenekülni, ha úgy érzi sarokba szorul. 

Sarokba szorul – ízlelgesd egy kicsit ezt a kifejezést. Mit éreznél, ha ezt mondaná a férjed, hogy ha kettesben vagytok, sarokba szorult állatnak érzi magát, mert te jössz az érzelmeiddel, jössz azzal, hogy sétáljunk kézen fogva a naplementében, bújjunk össze, öleljen meg, mondja ki, ha szeret. 

Hogy még amikor a legjobban szeretett, akkor is rettegett attól, hogy az, ami az övé, elveszik a közösben, legyen szó tárgyakról, pénzről, érzésekről, élményekről. Hogy kisemmizem, majd elhagyom, és neki nem marad semmije.

De ha már kimondta, azt is elárulja, hogy ő soha semmin nem akart változtatni, ő csak szeretett, velem akart élni, de úgy, ahogy neki jó. Mert ha neki nem jó, akkor miért akarná a közös életet? És ő ezért zárkózott el, mert úgy volt vele, ha nem szól, ha kegyes hazugságokkal operál, akkor hagyom, hogy csináljon, amit akar, úgy és akkor, ahogy akarja.

És igen, volt, hogy ő is elbizonytalanodott, de nem nekem mondta el, ő akkor is mindig mosolyogva mondta, hogy „én is”, amikor Krisztikével, a kolléganőjével beszélte meg az érzéseit. Azt, hogy vajon szeret-e még egyáltalán, hogy miért nem működik a szex, hogy kényszernek érzi-e a gyengédséget és az intimitást, vagy valami más van a háttérben? És igen, lehetett volna akármi is Krisztikével, aki egyedülálló és nagyon odavan érte, de ő sosem lépett félre, csak gondolatban játszott el az afférral, mert ő a sok beszélgetés közben rájött, hogy mégis csak a feleségét szereti. És igen, a telefonszámlája is azért ugrott meg, mert mégsem cseveghettek a magánéletünkről a céges telefonon a végtelenségig. De milyen kegyetlen őszinteség lett volna az arcomba vágni, hogy köszönjem meg inkább Krisztikének, aki egy pszichológus szintjén hallgatta meg őt, és soha semmit nem két cserébe. 

Kegyetlen őszinteség vs. kegyes hazugság

A sok vagdalkozás közben elgondolkodtam, hogy mit kezdjek ezzel az érzelmi nullával, aki ilyen érveket hozott fel önmaga és a valójában nagyon is önző hazugságai mellett – és hidd el, itt és most nem soroltam fel a tizedét sem annak, ami elhangzott. Mit vár ezek után? Mit mondhatnék neki, amitől jobban érezné magát, vagy amitől én jobban érezhetném magam? Arra gondoltam, hogy áthazudta a közös életünket, és most azzal érvel, hogy nem bírtam volna el, ha tudom, hogy a kocsija kétmillióval többe került, mint amit mondott, hogy azért nem utaztunk el kettesben pár hónapja, mert a gondolat, hogy akkor nem lesz lehetősége Krisztikével csacsogni, megrémítette, mert félt, hogy hogy ha egy kicsit is elengedi magát, ott áll majd teljes valójában, és én rájövök, hogy nem az az ember, akink 20 éve hittem. 

Nem kezdtem vagdalkozni, és megbeszélni sem akartam a hazugságokra épült életünket. Annyit mondtam, hogy már rég tudom, hogy nem az az ember, akinek hittem, és amíg ő a kegyesnek mondott hazugságaival traktált azért, hogy olyan életet élhessen, amilyet akar, addig én az őszinteségemmel azért küzdöttem, hogy boldognak lássam, még ha eközben én mindvégig boldogtalan is voltam. És otthagytam. Nem azért, mert azt vártam, hogy elgondolkodik és bocsánatot kér. Nem akartam a hazug bocsánatkérést, és megbocsátani sem akartam neki. Most sem akarok. Azért hagytam magára a nappaliban, mert már nem volt mit mondanom neki. 

Nyitókép: 123rf