Ne kérdezze meg senki, hány éves vagyok, nem akarok róla beszélni!

Az első kérdés azért irritál, mert a legtöbb hétvégére nem tervezek semmit, lesz, ahogy lesz. Ha azonban mégis arra kíváncsi valaki, mit csinálok szombat-vasárnap, akkor azon kezdek gondolkodni: vajon nem is vagyok ember, ha nem táblázom be a hétvégét? Biztosan valami baj van az életfelfogásommal... Az ingerültség szerencsére csak rövid ideig tart, meg tudom magam győzni arról, hogy jól van minden úgy, ahogy én gondolom. Ennek ellenére nem bánnám, ha többé senki sem kérdezné meg ezt, hacsak nem meghívni szeretne valahova.

Nem tudom, csak sejtem

De a második kérdés... hát, aaaz! Nagyon ki tudok akadni tőle. Legutóbb egy harmincas évei elején járó fiatalember kérdezte meg, hány éves vagyok. Tette ezt egy esküvőn, hajnali egykor. Többen beszélgettünk egy asztalnál, nem mindenkit ismertem, a fiút sem. Amikor azonban elhangzott a kérdés, már nem is akartam megismerni. A barátnőm vette az adást, tudta, hogy nem szeretek erre válaszolni, és csak annyit mondott: „Mindenki eléri egyszer azt a kort, amikor már nem akar erről beszélni." Legszívesebben megöleltem volna, hogy kihúzott a szituból.

Gondolom, most mindenki — vagyis inkább azok, akik eddig eljutottak az olvasásban — arra kíváncsi, miért akadok ki ettől. Sajnos semmi jó sztorival nem szolgálhatok: igazából magam sem tudom, csak valamennyire sejtem.

Az ember korát a születési évtől számolják. Azt ki kell vonni az éppen aktuális évszámból, kapunk egy számot, ez az életkor, ugyebár. Esetemben ezt a számot már nem szívesen mondom ki, annak ellenére, hogy az öregedéssel nincsen problémám. Fel tudok dolgozni mindent, ami ezzel jár. Sőt, jobban szeretem a mostani, középkorú énemet, mint a fiatalt. Szeretem, hogy már nem félek attól, hogy valami olyan történik velem, amivel nem tudok megbirkózni. Szeretem azt is, hogy már nem érzem a késztetést, hogy folyton mozgásban legyen, csináljak valamit, el tudok tölteni egy délutánt semmittevéssel. Jobban ismerem a prioritásaimat és az igényeimet, nem érzem magam folyton kevésnek és elveszettnek. Ráncokkal is jól állok, nem tragikus a helyzet, a homlokomon van pár. Mióta betöltöttem a negyvenet, csak a számokat nem szeretem, amúgy elégedett vagyok. 
Ennek okát abban látom, hogy nem tetszenek a társadalmi elvárások. A legtöbb nő évtizedekig festeti a haját, a ráncokat eltüntethetjük botoxszal, az összes reklámban fiatal nőket látunk. Ez azt sugallja, hogy az öregedés nem menő, különösen nők esetében nem az. Úgy érzem azonban, hogy komolyabb okok is húzódnak a koromra vonatkozó kérdések elutasításában.

De akkor mitől félek?

Nem érzem azt, hogy az elmúlástól félnék. Eleget tapasztaltam. Imádok élni, de ha eljön a buli vége, nyugodtan fogom lekapcsolni a lámpát. Inkább attól tartok, hogy egy olyan partin ragadok, ahol nem érzem jól magam, hogy több időm lesz, mint amennyivel meg tudok birkózni. Hogy egyszer csak elérek egy olyan kort, amire fel kellett volna készülnöm, de nem tettem.

Mikor valaki a koromat kérdezi, kicsit úgy érzem, mintha azt kérdeznék, mennyi az idő. Mint amikor reggel nyolckor azt várja valaki, hogy tudjam, mit akarok csinálni délután. Talán azért nem akarom években mérni az életemet, mert nem tudom, hogy a korom mit mondhatna el rólam, azon kívül, hogy melyik évben születtem.

Nyitókép: Shutterstock