Azt mondják, gyerekemként nevelem a kutyámat

Harminc-negyven éve még az volt itthon a normális, hogy a kutya helye az udvaron van, és egy háromméteres láncon tengeti életét. Az érdemi törődés pedig kimerült két jó szóban, olykor egy kis simogatásban. Az öregek szerint a kutya azért van, hogy őrizze a házat. Annak idején jobb sorsa tán a munkakutyáknak lehetett, akik sokat mozogtak terepen a gazdájukkal.

A nyugati filmek a kilencvenes években kezdtek teret hódítani a hazai csatornákon. Ezek a filmek rávilágítottak arra, hogy ember és állat között másféle kapcsolat is kialakítható, hogy a kutya helye nem a kertben van. 

Amikor végre önálló életet kezdtem élni, nem sok időbe telt, míg magamhoz vettem egy menhelyi kutyát. Csapzott, kócos szőre mára kisimult, morcos pillantása pedig kivirult. A szeretet és a gondoskodás láthatóan jó hatással volt Mázlira, aki ma már elégedetten dobja mind a négy lábát az ég felé a kanapén kiterülve, miközben várja a pocakvakarást. Azt a boldog, elégedett vigyort nem lehet letörölni a pofájáról.

A sokadik ilyen találkozó után már csak mély levegőt vettem és inkább elengedtem a dolgot. Kár nekik magyarázni, hogy a kutya társas lény, a gazdája oldalán érzi jól magát. Hogy nem ehet meg bármit, ugyanúgy lehet beteg, mint mi is, hogy bajt okozhat a bélrendszerében egy hegyes csont. Hogy aligha lehet bolhás, ha folyamatosan kapja a bolhairtót, tehát nem veszélyesebb a jelenléte a lakásban, mint a saját, sáros cipőm. 

Egy egészséges határvonalat én is meghúztam a kapcsolatunkban. Mázli se tehet meg mindig, mindent engedély nélkül, ahogy arról is magam döntök, mi a jó kettőnknek, és ez így van rendjén.

Persze volt, akinél megelégeltem a dolgot, és közöltem vele, ha nem tetszik a rendszer, haza is mehet, de többé ne jöjjön vendégségbe. Majd megyek én, ha nem bánja, hogy beviszek magammal némi kutyaszőrt is az élettelen, rideg lakásába. Mert az én házam egy boldog, biztonságos kis fészek, egy igazi otthon. Mázlinak és nekem pedig teljesen megfelel a jelenlegi életmódunk. 

A kemény szavak sokszor rádöbbentették aktuális vendégemet arra a tényre, hogy nem otthon van. Aki nyitott volt rá, azzal elbeszélgettem a témáról, de volt olyan is, aki az orromra csapta az ajtót. Egyiket se bántam. 

Ahogy mi, úgy a világunk is folyamatosan változik. Szerencsére egyre többen változtatnak a régi, rossz szokásokon. Természetesen magam is látom, hogy vannak, akik átesnek a ló túloldalára, ami hosszútávon nem jó sem a gazdának, sem a kutyának, de ez egy másik történet. A lényeg, hogy megtaláljuk az arany középutat.

Nyitókép: Shutterstock