Szűrő nélkül hagyják el a szavak a számat: én magam vagyok a zaj, a szúnyog éjszaka a szobában

Vergődés, fetrengés, forgolódás hajnalban az ágyban, amire visszaaludnék, jelez a telefon, 6 óra, a szundiról rég leszoktam, kimászok: kávé, munka, előbb itthon, később folyt. köv. a szerkesztőségben. Az írás még csak rendben lenne - gondolom - de megint a szokásos beszélgetéshegyek, nem tudok figyelni, bedugom a fülem, akkor meg az idegesít, ami szól, mint ha az agyamba mászna valaki. Kiveszem a fülhallgatót, körbenézek, érdekes, rajtam kívül mindenki más képes elmélyülten dolgozni. Izgek-mozgok, ficergek... kényelmetlen a szék, fáj a hátam, unatkozom, már hajnalban megírtam otthon a cikkeimet, mit keresek itt... Haza akarok menni, ott se lenne jó, itt legalább emberek között vagyok - magyarázom magamnak. Meggyőző, mondhatom. 

Se a csend, se az ülés nem tetszik, a pofámba süt a nap (kint, a hegyen jó lenne, persze), hogy lehet ilyen hülye helyre tenni az asztalt, az árnyékoló működését évek után se értem, kiröhögnek, könnyezik a szemem, elmosódnak a betűk: pisilni kell - mondom... 

Upsz, ezt nem hangosan akartam, de már mindegy, gondolom, remélve, hogy a többi, ami eszembe jut, bennem is marad. Nem fontos és senki se kiváncsi rá, és ez csak a jobb eset. Rosszabb napjaimon kifejezetten hülyeségeket beszélek, persze, ezeken lehet röhögni, meg lehet kapcsolódni egymáshoz, ugyanaz a baja mindenkinek kábé, de akkor meg végképp minek beszélünk, ott vagyunk egymás fejében úgyis egy kicsit.

Realizálom a dumálás feleslegességét, de már a huszadik érdektelen sztorit (pontosítsunk: sztoritöredéket) mesélem (szigorúan a bejelentett pisilés után), amikor megszólal a vészharang: ideje csendben maradni, dolgozni kellene, de nem megy, szűrő nélkül hagyják el a szavak a számat.

Ez is kicsúszik, ezen is röhögünk, a pszichológusok álma vagyok, belőlem aztán nem kell előbányászni a szavakat #hálistenneksajnos, gondolkodás nélkül mondom, ami eszembe jut, öt perc alatt pipálják ki fejben a DSM kórképeinek a felét. 

Nekem aztán senki se hiszi el, hogy pont én vagyok az, aki imádta a koronavírus alatti lezárásokat, a home office-t, hogy nem kell szólni senkihez, meg a távolságtartást is bírtam, az én személyes terembe aztán ne jöjjön senki. Azt hiszik, kamuzok, hiszen én vagyok az, aki mindig szól a másikhoz, aki miatt leveszik a fülhallgatót (már megint mit akar), akinek már - látom rajtuk - mondanák, hogy csak tíz percig maradj csendben, lécci, és megfogadom, hogy így lesz, de elfelejtem. 

Ha nem is miattam, mások miatt, biztos vagyok benne, én vagyok az, aki miatt a home office megszületett, én magam vagyok a zaj, a szúnyog éjszaka a szobában: figyelmen kívül kellene hagyni, de erőszakos, zümmög, zúg, odacsapsz neki, de visszajön, folytatja, le kéne már csapni  - mondatja velem a depresszióra hajlamos felem. De nem csak így van ez... 

Mert azért jó az, hogy az irodában is megoszthatod a paráidat, a hétvégédet, az örömeidet, az egészségi és kapcsolati problémáidat, hogy lehet, és mindig van is, min együtt nevetni, ha máson nem: egymáson. Vagy magunkon. 

Nyitókép: Shutterstock