Élet vagy halál: meddig mennél el a túlélésért folyó küzdelemben?

Az éghajlatváltozás következményei, apokalipszis, világháború és még hosszan lehetne sorolni, mi mindent dolgoz fel a filmipar, nem véletlenül. Az ember önpusztító életmódja egyre nagyobb veszélyt jelent a Földre és önmagára is. Félünk, ha akarunk, ha nem, mégis olyan filmeket, sorozatokat nézünk, melyektől frászt kapunk. Mert legalább megmutatják, mire számíthatunk embertársainktól, ha tényleg beüt a baj. Majd jön egy film, amely valós történetet mesél el, az uruguayi egyetemi rögbicsapat történetét: a fiatalok egy meccsre indultak Chilébe, ám repülőgépük lezuhant az Andokban. Sokan meghaltak a zuhanásban, néhányan a következő napokban, a sérüléseik miatt, ám akik életben maradtak, azoknak, miután kiderült, hogy senki nem megy megmenteni őket, dönteniük kellett: élet vagy halál. Vagy halott szeretteiket fogyasztják el apránként, vagy éhen halnak. 

Kannibalizmus. Minden leírt és erkölcsi szabály tiltja. Ugyanakkor, a fikciós történetekben is gyakran megjelenik — lásd, The Walking Dead és társai — az emberhús fogyasztása. A különbség, hogy a sportcsapat nem ölt meg senkit a túlélésért. 

A hó társadalma — ez a címe az uruguayi rögbicsapat történetét feldolgozó filmnek — azt mutatta meg, mi történik, ha egymást szerető vagy legalább kedvelő, valamilyen módon összetartozó emberek kerülnek olyan katasztrofális helyzetbe, amelyre csak szélsőséges megoldások léteznek. A valós történet hősei egymás támogatását, a kölcsönös segítségnyújtás, a feladatok megosztását, egymás biztatását, életbentartását választották. Ezért mindent megtettek, s ha nem is volt könnyű, de meghozták a döntést: megeszik halott társaik húsát. Ahogy ők mondták: szeretett barátaik donorok, akik életben tartják a túlélőket. Ugyanakkor mindannyian engedélyt adtak arra, hogy saját haláluk esetén rájuk is táplálékként tekintsenek a többiek. Tény, hogy a helyzetük nem volt mindennapi, a hegyekben, jéghidegben, hóban, lavinák között ragadtak 70 napra, élelem, meleg ruhák nélkül, félcipőkben, egy szál ingben, minden nélkül. Ahhoz is maguk készítettek eszközöket, hogy végül néhányan a hegyeken át, Chilébe átgyalogolva segítséget kérjenek. De megtették. Önmagukért és mindenki a másikért is. 

Életben maradni, mindenáron

De vajon, ha nem a szerettei veszik körül, katasztrófahelyzetben akkor is ilyen barátságos és segítőkész lenne az ember, vagy hamar beindulna a zombi- és egyéb apokalipszis-tematikájú horrorsorozatok rémálma: a gátlástlan ösztönlény, aki nem ismer istent, sem embert? Valóban egymást kezdenék gyilkolni az emberek, vagy ez az elképzelés csak a filmvásznak és tévéképernyők hatásvadász rémisztgetése? 

Tekintsünk el a kannibalizmustól, mert míg odajutunk, sok mindent kell(ene) elvenni másoktól, a túlélésért folyó küzdelem eleinte még kisebb erkölcsi veszteségek mentén folyik, egymás feldarabolásáig folyamatosan adjuk fel a morális értékrendünk darabjait, majd döntjük le az egészet az alapjairól, hogy új értékrend szerint éljünk, azaz ne haljunk meg sem mi magunk, sem a gyerekeink. 

Kell lenni más megoldásnak — ez a civilizált ember első reakciója, amikor egy másik anyával, apával, különösen gyerekkel kerül szembe. Lehet ezt másképp is intézni, megoszthatjuk, amink van. Ha van. Ha egyenlő az értéke. De mi van akkor, ha neked semmid nincs? Mi van akkor, ha a másiknak nincs semmije, de nagyon kellene neki például a te gyógyszeredből, mert anélkül az ő gyereke meghal. Ahogy a Távol a világtól című filmben láthattuk, ahol Julia Roberts és Ethan Hawk fia a világvége felé közelítve, távol az otthonuktól, súlyos fertőzést kap, és csak Kevin Baconnek, a vendéglátójuk mogorva, évek óta készleteket felhalmozó szomszédjának van gyógyszere, de ő nem akar adni. Mindennek tetejében, mint minden apokalipszisre készülő amerikainak, neki is vannak fegyverei, nagyobb is, mint az orvosságért könyörgőknek. Pénzért nem tudod megvenni, mert az ilyenkor már semmit nem ér. Végül győz az emberség, na és persze a készpénz, amit végül csak elfogad a haver. Ez az optimista elképzelés. A még nem elég nagy bajban a szomszédban felébred az empátia. De mi van akkor, amikor már nagyon nagy a baj? Hagynád meghalni a másik gyerekét, mert tudod, hogy a tiédnek is szüksége lehet később az antibiotikumra? Elvennéd, akár erővel, az életedet kockáztatva, hogy megmentsd a saját fiadat, tudva, hogy a másik gyerek apjának az élete az ára, de legalábbis később az ő lányának nem lesz gyógyszere?

Sokat gondolkodtam már ilyen és hasonló kérdéseken, és kövezzetek meg, de nem vagyok benne biztos, hogy nem szerezném meg bármi áron azt, amire a gyerekeimnek szüksége van. Most azt mondom, távolról ránézve a túlélés kérdéskörére, hogy nem gyilkolnék meg másokat azért, ami az övék, de nem riadnék vissza attól, hogy akár erőszak árán is megvédjem azt, ami a családomé. Nem tudom, hogy befogadnék-e bárkit. Adnék ételt, útravalót, ez biztos, beengedném a házamba, megpihenni, de feltételekkel és csak meghatározott időre, mondjuk egy éjszakára, de utána mennie kellene, akár család, akár nem. Ha valaki megkérne, vigyázzak a gyermekére, etessem, itassam, gondoskodjak róla, gondolkodás nélkül megtenném, de én magam biztosan nem ajánlanám fel, hogy váljon szét a család, mert én magam sem döntenék így, pláne nem bíznám látatlanban idegenekre a gyermekeimet, sosem tudhatom, mi vár rájuk, ha én nem vagyok velük. 

Embert enni vagy nem enni, ez itt a kérdés!

Nyilván nem enni. Mókust, nyulat, patkányt, tücsköt-bogarat, növényeket, bogyókat (már, ha tudja az ember, mi ehető és mi nem), füvet, fakérget, bármit, de embert nem. Aztán az igazság majd kiderül, amikor ott vagyunk... Sokat tesz az emberiség azért, hogy élet-halál harcot kelljen vívnia, de azért bízom benne, hogy soha nem kerülünk olyan helyzetbe, hogy erről kelljen döntenünk. 

Ha nincs tétje, bármit állíthat magáról az ember, mondhatja, hogy ő mindig, mindenkinek, mindent megadna, amire lehetősége van. De kevés a mai világban a Teréz anya, a 10 forintért könyörgő mellett is szemrebbenés nélkül megy el a többség. 

Nyitókép: Shutterstock