Használtál, kizsákmányoltál, eltapostál, én mégsem hagytalak el - ma már tudom, miért

Globálisan is megfigyelhető, mennyi területen él és virul. Épp ezért nagyon nehéz változtatni rajta, mert lassan, észrevehetetlenül természetessé vált. S ennek az egész jéghegynek csak a csúcsa a családon belüli erőszak.

Sokat beszéltünk már arról, hogy miért borzasztó nehéz kilépni egy bántalmazó kapcsolatból, elhagyni egy bántalmazó embert. Anyagi, lelki, pszichés okok és traumatikus kötődés, az önbecsülés teljes hiánya, a megfélemlítés mind szerepet játszik. De vajon tudjuk-e a legfontosabb okot?

Minden összetevő nagyon lényeges, de a legfontosabb, hogy amikor úgy isten igazából szembesülünk a helyzettel, amibe kerültünk, az egész világunk összeomlik. Alapvetően abból indulok ki, hogy egészséges lelkű ember nem úgy indul neki egy kapcsolatnak, hogy na, itt borzalom vár rám. És nem is úgy, hogy a rosszra készülök, vagy majd elválok, ha nem megy. Sőt, inkább úgy, hogy belevágok egy ígéretes dologba, és ha valami nem jó, majd dolgozunk rajta. Ez a normális alap felállás. Egy normális kapcsolat esetén.

De, ha az ember először találkozik élőben egy bántalmazóval, ne adj' Isten egy pszichopatával, tuti nem ismeri fel. Nem, mert soha nem látott még ilyet, nincs róla képe, fogalma. És így először nem is tűnik fel szinte semmi. Azért mondom, hogy szinte, mert az a belső hang rögtön súg, hogy valami nem stimmel, de az agy nem reagál. Éppen azért, mert annyira jónak tűnik minden, hogy bármilyen figyelmeztetés irracionálisnak hat. És kész is az első csapda. Mert ezek az emberek elbűvölőek tudnak lenni.

Senki sem gondolja róluk, milyenek valójában, még a közvetlen környezetük sem. Hányszor halljuk, amikor kiderül valami, hogy mindenki azt hajtogatja, az nem lehet. Nem lehet, mert ő példás ember, köztiszteletben álló személy, csodás társ, apa, anya, sorolhatnám. Igen, anya is, mert bár a bántalmazások túlnyomó százalékát férfiak követik el, nők is lehetnek bántalmazók. Igaz, sokkal ritkábban, de lehetnek.

Az első sarkalotos kérdés éppen a környezet kapcsán merül fel. Ha senki sem ismeri fel, hogy az a másik milyen valójában, akkor miért az áldozathibáztatás? Miért várják el attól, aki egy bántalmazóval él, hogy felismerje? Hiszen, ahogyan másnak, eleinte neki sincsenek erre módszerei.

Szó szerint. Először is szembesülök vele, mi történik, miben vagyok benne. Ez borzasztó pillanat.
Aztán azzal is, hogy amit szerelemnek gondoltam, egyáltalán nem az, hanem maga a pokol, a borzalom. És nem, nem lehet rögtön felismerni. Hogy miért, arról most nem írok, van elég szakirodalom róla.

Aztán jön a hidegzuhany, hogy „tönkrementem, mindenféle szempontból". És jön az újabb és újabb rettentő beismerés magamnak: az elejétől hazugság volt minden. Csak eszköz voltam, használati tárgy. És hiába szólt a vészcsengő, folyton meghazudtoltak, gázlángoztak, ezért állandóan megkérdőjeleztem magam. Hogy biztos hülyeség. Én látom rosszul. És szegény másik fél, ő mindent megtesz, de nekem semmi sem jó. Csak aztán, a mézeshetek és a beetetés időszaka után elkezdődnek az olyan dolgok is, amelyek már pontosan azok, aminek látszódnak. Rengetegen még itt is tagadnak.

Rettentő nehéz elfogadni azt, hogy egy ilyen emberrel szemben tök mindegy, mit csinálsz és hogyan, mindig te leszel a hibás. Akkor is, ha egyébként az esetek túlnyomó többségében ez nem igaz. Egy ilyen emberrel szemben nem lehetsz elég jó. Nem csinálhatod elég jól. Mindig meg fogja találni az okot, miért bánthat és engedélyt is ad magának erre. Kétségünk se legyen effelől, hogy mindig meg fogja tenni. És ekkor kezdődik a legnehezebb rész.

Ezt az egész rettenetet el kell fogadni, fel kell dolgozni. A fájdalmunkat, az elvetélt álmainkat. Az illúzió életet, azt, hogy minden hazugság volt. Hogy amiben éltünk, az valójában csak a fejünkben létezett. El kell fogadni, hogy nem volt szeretet, szerelem, kapcsolat. Csak és kizárólag kizsákmányolás és kőkemény rombolás. Céltudatosan, hidegen. Azt, hogy valakit így használnak, normális, ép ésszel felfogni szinte lehetetlen. De muszáj. És ez fáj rettenetesen. Hogy te odaadtad magad. Szerettél. Bíztál. Reményekkel indultál. Ahogy normálisan szokás.

Nem az az alapállás, hogy minden emberi kapcsolatba gyanakvóan indulunk. De az is tény, hogy egy ilyen tapasztalás után az ember, ha megdolgozta magát és megtanulta, mire kell figyelni, soha nem követi el még egyszer ezt a hibát. Mindig figyelni fog. Mert már ismeri a jeleket. De felépíteni magunkat és felépíteni egy új világot magunknak, borzalmasan nehéz. Elmondhatatlan fájdalommal jár, amikor így törnek össze bennünket és mindent, amiben hittünk.

Hát ezért nagyon nehéz eljönni.

Nyitókép: Shutterstock